380/7. A sorszámozott lemezek — A valcourti elszámoltatás

Monsieur Vaneau elővette patinás ezüst zsebóráját, egyetlen ruganyos mozdulattal kipattintotta a fedelét, majd száraz mosollyal Laurent felé fordult.
– Pontosan négy perc múlva Valcourt állomására érkezünk, kalauz úr.
A folyosó sötétjéből kíváncsi Utasok gyülekeztek a nyitott fülkeajtó körül. A sötétkék kabátos férfi megtántorodott, hátát a falnak vetve.
– Ön… Ön engem bűnözőnek tart? – nyögte kétségbeesetten.
– Egyelőre csak azt gondolom, hogy túl hamar szeretne megnyugodni – válaszolta Vaneau higgadtan. – A félrevezetés meglehetősen szellemes volt: a vászonkoffer látszólag órásmesteri szerszámokat rejtett, a festékszagot pedig mindenki elintézte egy véletlenül elejtett tintásüveggel. Ám a hüvelykujján lévő friss, sorszámozott nyomásnyomok elárulták: ön nem csupán szállította, hanem az út során, a fülke magányában tónuspróbát végzett a Nemzeti Bank ellopott lemezein.
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a végső konklúziót, a szerelvény éles csikorgással fékezett. Poharak csörrentek a kisasztalokon, s a vonat lassan begördült Valcourt kivilágított peronjára.
Az ajtók sziszegve kinyíltak, és a valcourti rendőrbiztos határozott léptekkel belépett a fülkébe.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a montverduni bankjegylemezek eltulajdonítása ügyében – harsogta a tiszt, és megbilincselte az utast.
– …ahogy azt az úrnak magának is be kellett látnia – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség hajszálpontos kraffttal érkezett volna a végső krafft-jelre.
A hamisítót elvezették, s a szerelvény lassan újból mozgásba lendült. A folyosón egy új utas bukkant fel, aki egy gyanúsan súlyos, selyemsállal letakart kalapdobozt szorongatott. Vaneau csendben zsebre tette az óráját, és figyelni kezdett.