380/5. A rézforgács nyoma — A vászonkoffer rejtélye

A sötétkék kabátos utas kapkodva a zsebébe süllyesztette a kezét, de a mozdulat már elkésett.
– Ez... ez csupán egy törött töltőtoll! – mentegetőzött rekedten, miközben a hátát a fülke falának préselte. – Egy figyelmetlen pillanat Montverdun előtt, semmi több. Igazán nem kellene ebből ügyet csinálniuk!
– A töltőtollak világa valóban tele van meglepetésekkel – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman félretolta a fülke ajtaját, hogy több fény fallsyn a dívány alatti árnyékos részre. – Bár a kék tinták ritkán árasztanak magukból ennyire tömény gépolaj- és pamutpapír-illatot. Laurent, legyen kedves, segítsen az úrnak felszabadítani a lábteret.
Laurent kalauz határozott, gyanakvó mozdulattal nyúlt a dívány alá, ahonnan egy súlyos, sötétvászon huzatú koffer került elő. Ahogy a padlóra emelte, a csatja alól apró, csillogó rézforgács hullott a szőnyegre.
– Nem az enyém! – nyögte ki az utas, szemeiben tiszta riadalommal. – Egy ismeretlen úr adta át a folyosón, hogy vigyem el Valcourt-ig! Száz frankot fizetett a szállításért!
– Ó, a híres névtelen jótevők – bólintott Vaneau elegáns, száraz mosollyal. – Mindig a hálókocsikban bukkannak fel, amikor a csomagok túlságosan nehézzé válnak. Csak az a rejtély, miért éppen egy réz nyomólemez-készletért fizetne valaki ekkora díjat egy gyanútlan utazónak.
– Én tényleg nem tudtam, mi van benne! – szorította mellkasára a kezét az utas, miközben Laurent óvatosan kikattintotta a zárat. – Azt mondta, csupán finommechanikai minták!
– A minták általában nem hagynak sorszámozott mintázatot az ember hüvelykujján – válaszolta Vaneau halkan. – De a története kifejezetten tanulságos. Különösen az a része, amit még nem próbált elmesélni.