380/4. A lemoshatatlan nyom — Úton Valcourt felé

Monsieur Vaneau óvatosan koppintott a sötétkék kabátos utas fülkéjének ajtaján. A fülkéből azonnal fojtott nesz és egy sietős tüsszentés hallatszott, mintha oda bent valaki kapkodva próbált volna elrejteni egy súlyosabb tárgyat a dívány alatt.
– Szabad egy pillanatra, uram? – kérdezte Laurent kalauz, s udvarias, ám határozott mozdulattal résnyire nyitotta az ajtót.
A bent ülő férfi riadtan ugrott fel. Sötétkék kabátjának gallérját egészen az álláig húzta, szemei idegesen ugráltak a kalauz és a fődetektív között. Félelme szinte tapintható volt a szűk térben.
– Mi ez a zaklatás? – dadogta a férfi, miközben görcsösen szorongatott egy selyemkendőt. – Montverdun óta kétszer is ellenőrizték a bérletemet!
– Igazán sajnáljuk a kellemetlenséget – vágott közbe Monsieur Vaneau a tőle megszokott hűvös, elegáns nyugalommal. – Csupán egy rendhagyó szaglástani vizsgálatot végzünk. Úgy tűnik, a folyosó levegőjét elárasztotta a frissen nyomtatott bankjegyek és a nedves kék nyomdafesték meglehetősen tolakodó aromája.
– Én semmit sem éreztem! Nincs közöm semmiféle festékhez! – tiltakozott az utas, ám ahogy tehetetlenül égnek emelte a kezét, Vaneau tekintete azonnal a jobb hüvelykujjára tévedt.
– Valóban? – mosolyodott el halványan Vaneau. – Pedig az a kék folt a körme alatt meglehetősen élénken cáfolja ezt. Úgy látszik, a művészet lemoshatatlan nyomot hagy az emberen, különösen, ha a prés még meg sem állt Valcourt felé menet.