380/3. Az illatos tanú — Valcourt felé

Monsieur Vaneau lassan megfordult Laurent felé, és az ajtajára szegezett tekintetét a kalauzra emelte.
– Laurent, ha egy bankjegy annyira friss, hogy még illatozik – kezdte a detektív –, nem gondolja, hogy érdemes lenne közelebbről is megszagolni? Csak tudományos célból, persze. Nincs véletlenül a zsebében egy ilyen „illatos” példány a mai termésből?
Laurent kissé zavartan kotorászott egy pillanatig a mellényzsebében, majd előhúzott egy halványkéken ragyogó bankjegyet. – Nos, Monsieur Vaneau, valójában… igen. Az egyik tényleg különösen vibrált a kezemben. Itt van, ha nem bánja, még a bérletes kifizetések közé raktam, annyira más volt. Mintha… mintha még nem száradt volna meg rajta teljesen a festék.
Vaneau elvette a bankjegyet, és óvatosan megforgatta az ujjai között. A fali lámpa fénye kékesen megcsillant a papír sarkán. – Érdekes. Ez a kis kékes árnyalat a sarkán… mintha egy művész sietett volna befejezni a remekművét. És milyen különös, hogy épp az a szín, ami a kilincsen is feltűnt. A világ tele van titokzatos párhuzamokkal, Laurent, nem gondolja?
Laurent gondterhelten hunyorított a bankjegyre, majd a zárt fülkeajtóra. – Szóval azt akarja mondani, Monsieur, hogy ez a bankjegy…
– Azt akarom mondani, Laurent – vágott közbe Vaneau higgadtan, visszaadva a bankjegyet –, hogy a következő megálló, Valcourt, még messze van. Azt hiszem, addig még van időnk egy alaposabb „művészeti elemzésre”. Egy olyan elemzésre, amely során talán kiderül, melyik ecsetvonás hozta létre ezt a különlegesen friss illatot.