380/2. A friss bankjegyek illata — Folyosói gyanú

Monsieur Vaneau lassan végigsétált a folyosó süppedős vörös szőnyegén, majd megállt a szomszédos fülke záródó ajtaja előtt. Tekintete a sárgaréz kilincsre tévedt, ahol apró, alig észrevehető kékes porréteg csillogott a fali lámpa sárgás fényében.
– Laurent, barátom – fordult a még mindig lihegő kalauzhoz –, megfigyelte már valaha, milyen sajátos tulajdonságuk van a antik falióráknak?
– Milyen tulajdonságuk, Monsieur Vaneau? – törölgette homlokát Laurent az egyenruhája ingujjával, miközben gyanakvóan pillantott a zárt ajtajára.
– Nemcsak ütemesen csörögnek, de láthatóan kékes nyomdafestéket is hullajtanak, valahányszor megmozdítják őket – jegyezte meg a detektív száraz mosollyal, miközben óvatosan megérintette a sárgaréz kilincset zsebkendője sarkával. A fehér kelmére halvány kék nyom tapadt.
– A hölgy rendkívül sietősnek tűnt a montverduni peronon – súgta közelebb lépve Laurent. – Ragaszkodott hozzá, hogy senki se nyúljon a csomagjaihoz, és feltűnően ropogós bankjegyekkel fizette ki a pótdíjat. Olyan frissek voltak, hogy a tintaszag még most is érződik a kalauzfülkében.
Vaneau lassan bólintott.
– A friss bankjegyek illata mindig magával ragadó. Különösen, ha az ember egy száguldó vonaton szagolhatja őket. Azt hiszem, a következő megállóig nem fogunk unatkozni.