380/1. A fojtott zörgés — Új arcok a hálókocsiban

A szerelvény ritmikus kattogással hagyta maga mögött Montverdun állomást, miközben a hálókocsi folyosóján az újonnan felszállók próbálták elrendezni poggyászaikat. Monsieur Émile Vaneau kényelmesen nekidőlt a folyosó faburkolatának, és élvezettel figyelte a kibontakozó felfordulást.
– Laurent, kérem, óvatosabban azzal a kofferrel! – szólalt meg felháborodottan a szőrmegalléros, elegáns hölgy, miközben kétségbeesetten igazgatta kalapját. – A legfinomabb porcelánjaim és… különleges személyes emlékeim vannak benne!
A kalauz homlokán izzadságcseppek csillantak meg, amint a túlméretezett, vastag bőrszíjakkal átkötött utazóládát emelte. Amint a doboz a padlóhoz koccant, a belsejéből furcsa, fojtott, ütemes zörgés hallatszott – mintha egy marék rézalkatrész és finom rugó feszült volna egymásnak.
– Porcelánok, amelyek ütemesen csörögnek? – kérdezte Vaneau halk, száraz humorral, miközben könnyedén összekulcsolta a kezeit. – Ritka kollekció lehet, Madame.
– Ó, csak egy régi falióra szerkezete – legyintett túlzott gyorsasággal a hölgy, bár a tekintete idegesen megrándult. – Semmi olyan, ami egy nyugalmazott detektív figyelmére érdemes lenne.
– A nyugalmazott detektívek figyelmét mindig az vonzza a legjobban, amit az utasok olyan gondosan igyekeznek elfedni – jegyezte meg Vaneau mosolyogva. – Különösen, ha az a bizonyos falióra láthatóan nehezebb, mint egy kisebb tábori ágyú.
A hölgy válasz helyett gyorsan belépett a szomszédos fülkébe, és a kalauz segítségével maga mögött rántotta az ajtót. A vonat egyenletesen száguldott tovább Beaumont irányába, miközben a folyosó csendjében Vaneau egyetlen halk kuncogással nyugtázta: az éjszaka alighanem tartogat még némi fejtörést.