379/5. A lila bőrönd — A rejtett nyomda

Vaneau egyetlen finom pálcamozdulattal kioldotta a két acélrugót rögzítő apró, rezes pecket. A rejtett alsó rekesz fedele halkan kipattant, s belőle nem nehéz aranyrudak vagy csempészárus palackok bukkantak elő, hanem finom, összehajtogatott papírívek és egy sor apró, vésett fémnyomódugó.
– Nos – jegyezte meg a detektív, miközben az egyik nyomódugót a lámpa fénye felé tartotta –, úgy tűnik, a táska könnyűsége nem a véletlen műve. A vákuumfeszítés csupán azt a célt szolgálta, hogy a hamisított vasúti kötvények és bélyegzők még a legalaposabb rázkódásnál se sérüljenek meg.
Herr Lindner meglepődve hajolt közelebb, pápaszemét egészen az orra hegyére tolva.
– De hát ez a Porosz Királyi Vasút legújabb kibocsátású kötvényfejléce! Ön komplett nyomdát rendezett berendezett egy hordozható útitáskában, fiatalember?
A bőrtáskás fiatal utas nyelt egy nagyot, és megpróbált lazán Laurent kalauz vállára támaszkodni, ám a kalauz udvariasan, de szilárdan oldalra lépett.
– Én… én csupán mintákat szállítok egy lipcsei grafikai műhelynek! – dadogta az utas. – Nem tehetek róla, ha a mechanika túl jóra sikerült!
– A mechanika valóban lenyűgöző – mondta Vaneau szárazon, majd visszazárta a rugós szerkezetet. – Különösen az a része, amellyel a saját felelősségét próbálja elhárítani. Laurent, legyen kedves a kalauzfülkében biztonságba helyezni ezt a rendkívül ruganyos remekművet.
Laurent tisztelettudóan meghajolt, és óvatosan felemelte a lila bőröndöt, amely a nyomdaeszközök jelenléte ellenére még mindig meglepően pehelykönnyűnek hatott.