379/4. A lila bőrönd — A rugós szerkezet

Vaneau elmosolyodott, majd sétapálcája hegyével óvatosan megérintette a lila bőrönd bal oldali csatját. A zárszerkezet nem kattant, hanem egy finom, halk szisszenéssel pattant ki a helyéről, mintha a táska levegőt vett volna.
„Látja, Laurent?” fordult a kalauzhoz a detektív. „Egy közönséges útitáska ritkán sóhajt fel megkönnyebbülten, amikor kinyitják.”
Herr Lindner közelebb lépett, csészéjét óvatosan a folyosó fali tartójára helyezte, és feljebb tolta a pápaszemét. „Bámulatos! Ez egy kettős üregű, rugós feszítésű vákuumdoboz! A lipcsei vásáron láttam hasonlót, bár ott finom mechanikai óraműveket védtek vele a rázkódástól.”
A bőrtáskás fiatalember elfehéredett arccal hátralépett egy lépést, de Laurent kalauz udvarias, ám határozott mozdulattal elállta a folyosó szűk kanyarulatát.
„Uraim, ez felháborító!” tiltakozott a fiatalember, miközben saját bőrtáskáját a mellkasához szorította. „Önöknek semmi joguk belenézni egy tisztességes utas magánpoggyászába!”
„A magánpoggyász szentségét mélyen tiszteletben tartom,” felelte Vaneau nyájasan. „Azonban amikor egy táska saját akaratából próbál felemelkedni a padlóról, az már nem egyszerű utazóláda, hanem fizikai kísérlet. És a hálókocsiban a kísérletezéshez külön engedély szükséges.”
A detektív finoman felhajtotta a lila selyemborítás szélét. A táska belső peremén egy parányi, rézből készült áttétel és két megfeszített acélrugó tűnt fel, amelyek egy rejtett, alsó rekeszt tartottak zárva.