379/3. A lila bőrönd — Ruganyos ellenállás

Herr Lindner, a szomszédos fülke reményteli tekintetű utasa kukkantott ki a folyosóra, kezében egy csésze gőzölgő teával.
„Megbocsátanak a zavarásért, uraim,” mondta lelkesen, „de nem lehet, hogy ez egy újfajta légpárnás utazóláda? Az unokaöcsém egyszer vásárolt egy hasonlót Lipcsében, bár az kevesebb lila selymet és jóval több kaucsukot tartalmazott.”
„A gyanúm szerint ez a darab közelebb áll a trükkös mechanikához, mint a kaucsukiparhoz,” felelte Vaneau szárazon, miközben sétapálcájának ezüst gombjával gyengéden megkocogtatta a bőrönd sarokvasát. A tárgy nem halk koppanással, hanem meglepően mély, fémes pendüléssel válaszolt, noha a súlya még mindig egy pehelypárnáéval vetekedett.
Laurent kalauz közelebb hajolt, feszültséggel az arcán. „Akkor nyissam ki a zárat, Monsieur Vaneau? Vagy hívjam a szerelvényparancsnokot?”
„Ne siessünk, Laurent. A felnyitás néha túl korán elveszi a rejtélyek eleganciáját,” csillapította Vaneau. „Nézze csak a fiatalúr kezét.”
A bőrtáskás fiatalember ujjai fehéredtek a szorítástól, ahogy próbálta a lila bőröndöt a padlóhoz szorítani, de a táska sarokrésze mintha láthatatlan rugókon lebegett volna felfelé.
„Ez képtelenség!” nyögte a fiatalember rekedten. „Csupán magánlevelek és váltás ruhák vannak benne! Semmi élő, és végképp semmi ruganyos!”
„A magánlevelek ritkán fejtenek ki ekkora fizikai ellenállást, uram,” jegyezte meg Vaneau szelíden. „Hacsak nem rendkívül súlyos és elutasító hangnemben íródtak.”