379/2. A lila bőrönd — Ellenállás és üresség

Laurent kalauz közelebb lépett, mintha a puszta szemlélés nem lenne elegendő a bőrönd fizikai paradoxonjának feloldásához. A fiatalember, akinek az arca már kissé vörösödött az erőlködéstől, felnézett, és egy kínos mosolyt villantott.
„Elnézést, Monsieur Kalauz,” mondta rekedten, „ez a poggyász… nos, meglehetősen… rakoncátlan. Soha nem gondoltam volna, hogy egy lila bőrönd ennyi fejtörést okozhat.”
„A színe ritka, uram, de a viselkedése…” Laurent bizonytalanul elhallgatott. Megérintette a bőrönd sarkát, mintha ezzel felmérné a tömegét. Az ujjai között könnyedén megmozdult, majd visszacsúszott, ahogy a fiatalember ismét próbálta betuszkolni. „Mintha levegővel lenne tele, de mégis… ellenáll.”
Vaneau letette az újságot, és lassan felállt. Elegánsan simította le a mellényét. „A legtöbb ellenállás, Laurent, a súlytalanságból fakad. Az üresség néha sokkal nehezebben kezelhető, mint a zsúfoltság.” Odalépett a bőröndhöz, és egy pillanatig nézte a szabálytalan dudorokat. „Vagy épp ellenkezőleg. Lehet, hogy nem üres, hanem tele van… semmivel. A paradoxonok, tudja, a hálókocsi kedvenc vendégei.”
A fiatalember még mindig erőlködött, a homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. „Nem értem, uraim. Ez csak egy bőrönd.” Miközben beszélt, a bőrönd felületén az egyik dudor mintha kicsit megmozdult volna, alig észrevehetően, mint egy álmodó állat lélegzése. Vaneau detektív szeme élesen megakadt ezen a mozdulaton. A Clermont felé tartó vonat egyenletesen vágta a kilométereket.