379/1. Új rejtély a hálókocsin — A lila bőrönd súlya

A szerelvény finoman megrándult, majd méltóságteljesen felgyorsult, maga mögött hagyva Mirabeau állomás zaját és a hamisítványok szagát. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott. „Nos, Monsieur Vaneau, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a mai nap sem volt éppen eseménytelen. A zümmögés elhallgatott, a selyem lehullott, és az igazság… nos, az is napvilágot látott.”
Vaneau, aki már egy frissen felszállt, gondosan összehajtogatott újságot lapozgatott, felpillantott. „Valóban, Laurent. A valóság gyakran olyan bonyolult, mint egy rosszul szőtt gobelin, és legalább olyan hangos is. Néha az ember szinte vágyik egy kis unalomra.”
Eközben a fiatalember, aki lila bőröndjével érkezett, furcsán birkózott a poggyásztartó polccal. A túlméretezett táska – amely a látszat ellenére szinte pehelysúlyúnak tűnt – egyáltalán nem akart elférni a számára kijelölt helyen. A fiatalember izzadtan tologatta, húzta, de a bőrönd makacsan kifelé lógott, mintha saját akarata lenne, és ellenkezne a gravitációval.
„Micsoda furcsa súlyelosztás!” morogta Laurent, Vaneau felé fordulva. „Mintha nem is lenne benne semmi, mégis olyan hatalmas.”
Vaneau szárazon elmosolyodott. „Ah, a látszat, Laurent. A látszatok mindig a legmegtévesztőbbek. Egy tollpihe is lehet nehéz, ha aranyból van, és egy elefánt is lehet könnyű, ha a képzeletünk szüleménye. Vagy éppenséggel… üres.” Tekintetével a lila bőröndre szegeződött, melynek felületén apró, alig látható, szabálytalan dudorok rajzolódtak ki, mintha valami rendszertelenül lenne becsomagolva belül. A vonat halkan zötykölődött a síneken, Clermont felé. Egy új rejtély első akkordjai csendültek fel a hálókocsi nyugalmában.