378/4. A szövőszék titka — A selyem lehull

De a dal egyre erősödött, a ritmusa pedig egyre komplexebbé vált, mintha nem csupán egy szövőszék, hanem egy egész apró, jól szervezett gyár működne a fülke falai mögött. Monsieur Vaneau lassan kiegyenesedett, tekintete elmélyült. „Laurent, úgy tűnik, a művész nem várta meg Rouvroy-t, hogy befejezze a szimfóniáját. A zaj már nem csupán jelenlétre utal, hanem… produkcióra. Mit gondol, van-e a hölgynek engedélye ilyen hangos ipari tevékenységre az Expressz fedélzetén?”
A kalauz reszketve rázta a fejét. „Monsieur, még egy csendes tűpárna hímzéséhez sincs! Nemhogy egy… egy mini-esztergályos műhelyhez!”
„Akkor azt javaslom, kopogjunk,” mondta Vaneau, és egy határozott mozdulattal előrelépett a fülke ajtaja elé. Laurent utána surrant, tekintete az ajtó kilincsénél lógó, puha selyemkendőre szegeződött, ami alig leplezett egy masszív, kalapdobozra emlékeztető tárgyat. A zümmögés egyértelműen onnan szűrődött ki. Vaneau finoman megérintette a kendőt, majd lehúzta róla. Alatta egy bonyolult, rézlemezekkel díszített doboz rejtőzött, melynek oldalán apró karok és fogaskerekek mozogtak lázasan, egyfajta élő gépezetként.
„Élő,” suttogta Laurent, hátralépve. „Azt hittem, ez csak egy kifejezés!”
„A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek, ahogy azt már említettem,” felelte Vaneau, arcán halvány mosollyal. Kivette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte. „Pontosan hét perc múlva Mirabeau állomásra érkezünk.”
Laurent arcáról azonnal eltűnt a Lindner-árnyék, és helyette a jövő izgalmas feszültsége jelent meg. Vaneau a dobozra mutatott. „Ez a szerkezet, Laurent, nem selymet sző. Vagy legalábbis nem olyan selymet, amilyenre gondolunk. Az, amit itt látunk, egy rendkívül kifinomult hamisítványgyár. A dobozban lévő ’élő’ rész egy miniatűr automata, amely képes bármilyen finom struktúrát – legyen az egy nemes selyem textúrája vagy egy bankjegy biztonsági szála – tökéletesen reprodukálni. A selyem, amivel befedte, csupán álcázás volt, hogy elrejtse a valódi terméket, a hamisított műtárgyakat, melyeket szintén itt találtam, ügyesen elrejtve a doboz aljában.”
Laurent tátott szájjal bámulta a dobozt, majd a hölgyre, aki eddig mozdulatlanul figyelte őket, de most egyre idegesebben szorongatta selyemsálát. „De… hogyan?”
„A félrevezetés,” folytatta Vaneau, „a szövőszék illúziója volt. A halk kattogásból zümmögéssé váló zaj nem egy egyszerű hobbira utalt, hanem egy precíziós eszköz munkájára, amely a legapróbb részleteket is képes lemásolni. A jellegzetes ’élő’ vibrálás pedig a rendkívül sűrűn elhelyezkedő és gyorsan mozgó mikro-mechanizmusoknak köszönhető. Ez az apró szerkezet nem egyszerűen selyemmintát sző, hanem a legbonyolultabb textíliákat és mintázatokat is képes utánozni, például értékes festmények vagy történelmi dokumentumok alapanyagát. Az apró részlet, ami elárulta, az volt, hogy a zümmögés sosem változtatta a frekvenciáját úgy, ahogy egy normális szövőszék tenné a különböző minták szövésénél. Mindig ugyanaz a monoton, de összetett rezonancia maradt. Ez egy reprodukáló gép volt, nem egy teremtő.”
A vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek. A szerelvény lassan begördült Mirabeau állomásra. Az ajtók kinyíltak, és két helyi nyomozó lépett be, élükön egy férfival, aki röviden körbenézett.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisítványok gyártása és csempészete ügyében!” mondta a vezető nyomozó, egyenesen a hölgyre mutatva.
„…aki, mint láthatjuk, maga a zseniális gyártója volt ezeknek a remekműveknek, csak éppen nem művészeti, hanem bűnügyi értelemben,” fejezte be Vaneau nyugodtan mondatát. A letartóztatott hölgyet elvezették. Az utasok egy része leszállt. Újak szálltak fel. A személyzet fellélegzett. Egy új utas, egy fiatalember, kezében egy túlméretezett, gyanúsan könnyű, lila színű bőrönddel, botorkált be a kocsiba, tekintetével máris a poggyásztartó polcot fürkészve. Vaneau csak figyelte. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé.