377/8. A mesterkulcs ára — Az oisevali befutó

„A számítás meglehetősen egyszerű volt,” fejtette ki Vaneau lassan a zötykölődő folyosón. „Herr Lindner azt terjesztette, hogy a selyemmel letakart dobozban csupán egy finommechanikai alkatrész utazik, így mindenki a csomagtartót figyelte. A valódi bizonyíték azonban a doboz álfenekébe rejtett viaszlenyomatokban lapult. A mesterkulcs ára a mi figyelmetlenségünk lett volna.”
„És a sárga kalap?” kérdezte Laurent kalauz, miközben feszülten pillantott az ablakon túli sötétségbe.
„A legfeltűnőbb jelzés, amellyel egy óvatlan orgazda felismeri a futárát,” válaszolt a detektív. „Lindner úr teljesen biztos volt benne, hogy a kalauz figyelmét elkerüli a—”
A vonat hirtelen akkora lendülettel fékezett, hogy a folyosó sárgaréz korlátai felcsattantak, s az ablaküvegek megcsörrentek. A szerelvény sziszegve begördült az oisevali állomás lámpafényes peronjára.
Az ajtók kitárultak. A peronról azonnal felszállt az oisevali rendőrbiztos két egyenruhás kíséretében, és egyenesen a peronon várakozó, sárga kalapos úrhoz lépett.
„Herr Lindner! Letartóztatom a vasúti zárak illegális másolása és bűnszövetség miatt!”
„—hogy elkerüli a friss viasz szaga,” fejezte be Vaneau a félbeszakadt mondatát, mintha a rendőrség érkezése csupán a dramaturgráfia része lett volna.
A megbilincselt Lindnert és a megszeppent sötétkék kabátos utast elvezették. A peron forgatagából egy új utas lépett a kocsiba: egy zaklatott fiatal hölgy, aki egy szokatlanul nehéz, csipkével bevont szövőszéket szorított a karjához.
Vaneau csendesen elmosolyodott, s ahogy a vonat ajtai bezáródtak, a szerelvény már gyorsított is tovább Elberen irányába.