377/7. A mesterkulcs ára — Folyosói elszámoltatás

„Azt hiszem, a csipkekereskedők ritkán fizetnek arannyal a másolt zárakért,” jegyezte meg Laurent kalauz, miközben óvatosan átvette Vaneau-tól a viaszlenyomatokat. „Mit tegyünk vele, Monsieur Vaneau? A legközelebbi megállóig elzárjuk a kalauzfülkébe?”
„Ugyan, Laurent, miért fosszunk meg egy tisztességes utast a kényelmes utazástól?” mosolygott szelíden a fődetektív, majd felkattintotta régi ezüst zsebóráját, s egy pillanatra elgondolkodva nézte a mutatókat. „Pontosan nyolc perc múlva Oiseval állomásra érkezünk. És ha jól sejtem, Herr Lindner nem a várakozóteremben hűsöl, hanem a harmadik vágány melletti újságosbódénál türelmetlenkedik.”
A sötétkék kabátos utas gyanakvóan nézett a detektívre.
„Honnan tudja? Én magam sem tudtam a pontos helyszínt! Csak annyit mondtak, hogy a kalauz sípszava után kell átadnom a dobozt egy sárga kalapos úrnak!”
„Mert a hamisítóknak is van órájuk, csak hiányzik belőlük a pontosság,” felelte Vaneau, és elrakta a zsebóráját. „Önnek azt mondták, Belcastelban szálljon fel, de Oisevalban adjon át egy látszólag értéktelen csomagot. A viaszlenyomatok alapján pedig nyilvánvaló, hogy a hálókocsik teljes zárszerkezetét le akarják másolni a következő éjszakai járatra.”
Laurent megrázta a fejét.
„Ez merész terv lett volna.”
„A bűnözők gyakran merészek, de ritkán alaposak,” mondta Vaneau száraz humorral. „Most pedig kérjen meg egy hordárt, hogy készítsen ki két csésze meleg teát. Úgy érzem, az oisevali peronon meglehetősen hűvös fogadtatásban lesz része a mi sárga kalapos barátunknak.”