377/6. A viaszlenyomatok titka — Felderítés a folyosón

Monsieur Vaneau óvatosan megnyomta a kiálló sárgaréz tüskét. Egy halk pattanással felpattant a fadoboz vékony alsó borítása, s alóla három apró, finom viaszlenyomat került elő, mindegyiken egy-egy cifrán megmunkált kulcs körvonalaival.
„Úgy tűnik, a megbízója nemcsak a diszkréciót díjazta ötven frankkal,” jegyezte meg Émile Vaneau, miközben az egyik viaszformát a folyosói lámpa fénye felé tartotta, „hanem a vasúti kocsik zárainak pontos másolatát is rendkívül értékesnek találta.”
A sötétkék kabátos utas szeme tágra nyílt, s egy lépést hátrált a kalauz szigorú tekintete elől.
„Esküszöm, én azt hittem, csipkekendők vannak benne!” dadogta elhaló hangon.
„A csipke ritkán hagy ilyen mély benyomást a viaszban,” válaszolta Vaneau halkan, derűs nyugalommal. „Különösen, ha a lenyomatok a hálókocsik mesterkulcsának formáját mintázzák.”
Laurent kalauz összeráncolta a homlokát, s közelebb lépett.
„Akkor a belcasteli peronon nem egy egyszerű futárral álltunk szemben, Monsieur Vaneau?”
„Dehogyisnem, Laurent,” ingatta a fejét a detektív. „Egy rendkívül olcsó és gyanútlan futárral. Herr Lindner azonban túlságosan is kiszámítható volt: a kulcsmásolatokat nem a folyosón akarta átvenni, hanem a következő megállóban.”
Vaneau ekkor lassan elrakta a viaszlapokat, s a megszeppent utas felé fordult.
„A kérdés már csak az, hogy Ön valóban megvárja-e velünk a megérkezést, vagy megpróbálja meggyőzni Laurent-t arról, hogy a kalauzi egyenruha kiválóan alkalmas a csipkekereskedelemhez.”