378/1. A szövőszék titka — Új titok a folyosón

Laurent kalauz még mindig a peron felé nézett, mintha attól tartana, Herr Lindner hirtelen visszaszökik a szerelvényre. Aztán megfordult Vaneau felé, tekintetében a meglepetés és a megbecsülés furcsa keveréke ült.
„Monsieur Vaneau, ön… ön mindig ilyen hidegvérű?” kérdezte, miközben a vonat már kényelmesen robogott a sötét éjszakában.
„Csak akkor, amikor a körülmények indokolják,” felelt Vaneau, apró ráncokkal a szája szélén. „A friss viasz illata, amint azt már említettem, elég direkt bizonyíték. Egy diszkrét alkatrész aligha illatozna ennyire… újdonságra.”
A kalauz elmosolyodott, majd pillantása az imént felszállt utasra tévedt. A fiatal hölgy, aki valószínűtlenül nagyméretű, csipkés szövőszékkel küszködött a keskeny folyosón, éppen egy kupé ajtaján próbálta átpasszírozni terhes csomagját. A fém és a fa néha kellemetlen, mély dongással érintkezett a kerettel.
„Ez meg micsoda?” súgta Laurent, miközben diszkréten megigazította egyenruháját. „Egy szövőszék a hálókocsiban? Ritka látvány.”
Vaneau tekintete elmélyedt, ahogy a hölgy egy pillanatra megtorpant, és a szövőszékből mintha egy halk, ritmikus kattogás szűrődött volna ki, mielőtt ismét nekiveselkedett volna az ajtónak. Nem egészen olyan hang volt, mint amit egy egyszerű, passzív szerkezet kiadna.
„A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek,” mondta Vaneau, de ezúttal nem Laurentnek címezve, hanem inkább önmagában, miközben a tekintete a zaklatott hölgy és a különös szövőszék között ingadozott.
A vonat egyenletes ritmussal, fütyülve szelte át az éjszakát Elberen felé, magával víve a frissen megoldott rejtély megkönnyebbülését és egy új, még felderítetlen titok halk kattogását.