375/4. A családi címer – Châteauroux felé

A szürke köpenyes utas sápadtan Dupuis-ra meredt. – Látja, mi lett ebből? Azt mondtam, óvatosan! Most itt a végünk!
– Dehát… dehát a pecsétnyomó… az olyan szépen illeszkedett! – nyögte Dupuis, miközben a borítékokat magához szorította, mintha azok mentőövek lennének.
Monsieur Vaneau egy pillanatra elgondolkodva nézte őket. – A művészi hajlam néha veszélyesebb, mint a bűnözői szándék, nemde? Különösen, ha a műalkotás a vasúti jelzéseket hivatott manipulálni.
Laurent kalauz mosolyogva biccentett. – Főleg, ha a művész elfelejti, hogy a vasúttársaság nem a Louvre. Châteauroux-ba érkezve a helyi rendőrség alighanem más jellegű tárlatot rendez majd.
A szürke köpenyes utas a feje tetejére csapott. – Châteauroux! Azonnal le kell szállnunk!
– Sajnos, uram, a vonat nem menetrend szerint áll meg a pusztaságban – mondta Vaneau, hangjában a legkisebb él nélkül. – A következő megálló, mint Laurent úr említette, Châteauroux. A jegyére írt úti cél pedig nem teszi lehetővé az idő előtti távozást.
Dupuis remegve meredt a kalauzra. – De hát… mit szólnak majd a vevők? A finommechanikai alkatrészek…
Laurent csak megrázta a fejét. – Úgy vélem, a vevők mostantól a helyi hatóságokkal beszélgethetnek a legújabb modellről.
A szürke köpenyes utas leült a fülke sarkába, és összekulcsolta a kezét. – Soha többé nem bízom senkiben, aki a családi címert használja reklámcélra.
Vaneau halványan elmosolyodott. – Néha a hagyományőrzés az, ami a leginkább leleplező. Mint egy rosszul elrejtett ketyegő óra, amely elárulja az idő múlását, még akkor is, ha nem akarjuk hallani.
A vonat egyenletesen robogott tovább, a kerekek ritmikus dübörgése elnyelte a fülkében kialakult feszült csendet. A kinti táj lassan sötétbe borult.