373/1. A nehéz hegedűtok — Éjszakai bevezető

A fekete kabátos, fiatal utas homlokán apró izzadságcseppek csillantak meg, amint a bársonybevonatú hegedűtokot a felső csomagtartó felé tuszkolta. A tok akkora döccenéssel ülte meg a fémrácsot, mintha hegedű helyett legalábbis egy kisebb kazánlapot rejtett volna.
– Készséggel megemelném Önnek, uram – jegyezte meg Monsieur Vaneau, megállva a fülke ajtajában –, de a fizika törvényei és a hátam életkora jelenleg udvarias tartózkodásra intenek.
Az új utas riadtan fordult meg, miközben gyanakvóan végigmérte a detektív ősz fejét és kifogástalanul vasalt mellényét.
– Semmi szükség segítségre – felelte szaggatottan a férfi, s gyorsan igazított egyet a tok pántján. – Csupán egy rendkívül értékes... és tömör fafajtából készült hangszer.
– Nyilvánvalóan – bólintott Vaneau finom mosollyal. – A bükk és a tölgy köztudottan nehéz fajta, bár ritkán szólal meg C-mollban anélkül, hogy a vonó alá ne szorulna némi plusz súly.
Abban a pillanatban a folyosó végén Laurent, a kalauz tűnt fel, miközben egy elveszettnek tűnő, könyvhalmokkal utazó hölgy bocsánatkérő szavait hallgatta. A szerelvény ütemes zakatolással gyorsított, maga mögött hagyva Saint-Mireux kivilágított jelzőlámpáit, s az éjszakai sötétség ismét elnyelte a VIP hálókocsi ablakait.
– Ön is Elberen felé utazik? – kérdezte a fiatalember, miközben igyekezett hátat fordítani a hegedűtoknak.
– A vonat arra tart, én pedig rendszerint követem a síneket – felelte Vaneau csöndesen. – Bár a tapasztalat azt mutatja, a nehéz csomagok ritkán érkeznek meg meglepetések nélkül.