372/6. A leplezett kicserélés — Saint-Mireux-i befutó

– De hiszen a borítékok sértetlenek! – vetette ellen a fiatal úr, miközben továbbra is görcsösen szorította magahoz a köteg papírt.
– Valóban – bólintott Vaneau. – Csakhogy a bőrtok friss karcolásai elárulták: a reteszt nem szétfeszíteni akarták, hanem a reszelt rézkulccsal finoman oldalra tolta a zárat. A félrevezetés abban állt, hogy mindenki közönséges lopásra gyanakodott, miközben a folyosói tülekedés tökéletes leplet biztosított a gyors iratcseréhez. A bőrönd csörgését pedig nem egyéb, mint a hamisított pecsétnyomók csatolatai okozták.
A csörgő bőröndös utas elfehéredett arccal hátrált a folyosó faborítása felé.
– Ez puszta feltételezés! Semmiféle bizonyítéka sincs!
– A bizonyíték – mutatott rá Vaneau nyájasan a férfi csuklójára – ott lapul a kabátujja szélén, apró, vörös viaszpor formájában.
Abban a pillanatban a szerelvény akkorát zökkent, hogy a folyosói lámpák meglendültek, s a kerekek csikorgó fémhanggal hirdették a fékezést. Az Intercontinental Express lassan begördült Saint-Mireux állomásának kivilágított peronja mellé.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és a helyi főfelügyelő lépett a kocsi folyosójára, két határozott léptű nyomozó kíséretében.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, okirat-hamisítás kísérlete miatt! – harsant a felügyelő hangja.
– ...és ahogy mondani szoktam, a hamis kulcsok ritkán nyitnak jó ajtót – fejezte be csöndesen a félbeszakadt gondolatot Vaneau.
A gyanúsítottat elvezették, s a folyosón lassan elült az izgalom. Amikor a szerelvény újra kigördült az éjszakába, Vaneau visszasétált a fülkéje felé. Figyelmét azonban elkapta egy újonnan felszállt utas, aki szokatlan óvatossággal emelt fel a csomagtartóra egy furcsán nehéz, fekete hegedűtokot.