372/5. A leplezett csel — Folyosói derítés

Az új, csörgő bőröndös utas lassan a zsebébe nyúlt, de ahelyett, hogy előhúzta volna a tárgyat, méltatlankodva kihúzta magát.
– Ez hallatlan! Nincs semmi joguk a személyes holmimban kutakodni!
– Senki sem kíván a holmijában kutakodni, uram – felelte Vaneau szelíd nyugalommal. – Csupán a kezében lapuló rézkulcsot szeretném megtekinteni, amellyel az imént oly figyelmesen próbálta felnyitni a fiatal úr lepecsételt borítékjait rejtő táskát.
– Én... én csak összetévesztettem a saját reteszemmel! – dadogta a férfi, miközben a folyosón összegyűlt kíváncsi utasok halk morajlásba kezdtek.
A sötét köpenyes férfi közelebb lépett, és óvatosan megkocogtatta a ketyegő tokját.
– És az én családi órámmal mi lesz? Az én záramban is elgörbült a retesz!
– Nyugodjon meg, uram, a tokja biztonságban van – fordult felé Vaneau, majd benyúlt a mellényzsebébe. Elővette régi, ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a finoman mozgó mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan nyolc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk.
A borítékokat szorongató fiatal úr értetlenül nézett rá:
– De hát ott a határrendészet tart ellenőrzést!
– Pontosan – bólintott Vaneau, s az órát egyetlen halk kattanással bezárta. – Ezért volt oly sürgős a művelet. Az úr nem eltulajdonítani akarta a borítékokat, hanem kicserélni a tartalmukat, mielőtt a hatósági vizsgálat megtörténik. A csörgő bőrönd pedig nem egyebet rejt, mint az ehhez szükséges cseredarabokat.