373/2. A nehéz hegedűtok — Folyosói felderítés

A fiatalember tétován a fülke kilincséhez nyúlt, mintha a beszélgetést egy határozott ajtócsukással kívánta volna lezárni. Ám mielőtt a keret teljesen zárult volna, a felső csomagtartóról éles, fémes koccanás hallatszott a fekete tok belsejéből. Olyan hang volt ez, mintha egy Stradivarius nem húrokkal, hanem alaposan felhúzott acélrugókkal próbált volna megszólalni.
– Úgy tűnik, a hegedűje éppen elhangolódott – jegyezte meg Vaneau szelíden, meg sem moccanva a folyosón. – Vagy a bükkfában rejtőző mechanika határozott úgy, hogy üdvözli az éjszakai műszakot.
– Csupán a vonó szabadult el – mentegetőzött kapkodva a férfi, s az arca egyszerre öltötte magára a sápadtság és a mély felháborodás árnyalatait. – A tok bélése kissé elhasználódott. Semmi köze semmiféle szerkezethez!
– Kétségkívül – bólintott a detektív. – A vonók köztudottan nehezek, és előszeretettel csörögnek, mint egy marék rézfogaskerék. Különösen, ha az ember igyekszik elrejteni őket a kalauz elől.
Laurent, aki közben visszatért a folyosón, óvatosan megállt Vaneau háta mögött. Kezében a kalauzkulcsok finom csikorgással kísérték a szerelvény ütemes zakatolását.
– Bármi probléma adódott a csomaggal, Monsieur Vaneau? – kérdezte a kalauz készségesen, gyanakvó pillantást vetve az utasra.
– Ellenkezőleg, Laurent – mosolygott a fődetektív. – Az úr éppen arról győzött meg, hogy a komolyzene legújabb irányzata meglehetősen súlyos alkatrészekből építkezik. Úgy vélem, mire áthaladunk Lainville állomáson, a hangszer akaratlanul is eljátssza a saját titkát.