369/1. A lepecsételt borítékok – Új kezdetek

A vonat szinte megkönnyebbült sóhajjal hagyta maga mögött Champlain állomást, és egyenletes, ritmikus zakatolással folytatta útját. A fülkében maradt utasok, köztük a fátyolos hölgy és kíváncsi kísérője, szinte érezhetően ellazultak. Monsieur Vaneau azonban nem engedte, hogy a pillanatnyi nyugalom elterelje figyelmét. Tekintete a vele szemben helyet foglaló fiatalemberre siklott, aki különösen nagy, lepecsételt borítékhalmával azonnal felkeltette az érdeklődését.
„Végre! Egy sima utazás, nem igaz, Monsieur?” – szólalt meg a fiatalember, arcán a jövőbe vetett, szinte vak reménysugárral. – „Azt hittem, sosem jutunk el Montaigu-ba a tárgyalásokra. Ezek a dokumentumok… nos, ezek a jövőm. Szó szerint.” Kezével lelkesen megveregette a borítékokból álló tornyot, mely a kis asztalon trónolt.
„A jövője tehát borítékokba zárva érkezik,” – jegyezte meg Vaneau, hangjában a megszokott száraz eleganciával. – „És, ahogy látom, meglehetősen alaposan lepecsételve. Bizonyára fontos ügyekről van szó, ha ennyi óvintézkedést tesz.”
A fiatalember felnevetett, mint aki egy titokzatos viccbe avatja be a hallgatóságát. „Abszolút! Üzleti tervek, szabadalmak, mindegyik egy új kezdet, egy új fejezet. Nincs olyan titok, amit ne óvnék meg, amíg a megfelelő kezekbe nem kerülnek. Különösen most, hogy láttuk, milyen könnyen felborulhat minden a vonaton.” Egy pillanatra elkomorodott, utalva a szabotázsra, majd ismét felderült. „Montaigu-ban mindez valósággá válik!”
Vaneau elgondolkodva nézte a gondosan lezárt borítékokat. „Montaigu valóban izgalmas lehetőségeket rejt. Bár néha a legnagyobb ígéretek mögött lapulnak a legváratlanabb akadályok. És a titkoknak, akárcsak az óraműveknek, megvan a maguk módja, hogy ketyegjenek, még a legvastagabb borítékok mélyén is.” A vonat egyenletes ritmusban zakatolt tovább, mintha maga is hallotta volna Vaneau szavait, és egy újabb rejtély első, halk ütemeit kezdené el játszani a haladás közepette.