369/2. A jövő csomagolása — Ketyegő tervek

„Ketyegnek, Monsieur? Ó, hát ez kitűnő! Mint egy jól olajozott gép, mely Montaigu felé robog,” – nevetett a fiatalember, és most már nem is olyan diszkréten veregette meg a borítékhalmot. – „Ezekben a borítékokban nem csak papírok vannak, hanem a világ jövője! Képzelje, szabadalmak a legújabb gőzhajtású zeneszerkezetre, és egy terv egy olyan esernyőre, ami sosem fordul ki a szélben! Ki ne óvná meg ezeket a kincseket?”
A fátyolos hölgy elmosolyodott. „Egy esernyő, ami nem fordul ki? Micsoda áldás egy szeles napon!” A fiatal férfi kíváncsian előredőlt. „És a zeneszerkezet? Tud játszani Chopin-t?”
Vaneau úr, tekintetét a borítékok viaszpecsétjein járatva, szárazon válaszolt: „Nos, a feltalálók világa valóban tele van meglepetésekkel. Bár az ember néha azt gondolná, hogy a zsenialitás kézen fogva jár a… nos, a szabotázsra való hajlammal. Épp ahogy azt is láttuk nemrég.” Szeme pillanatnyi élességgel siklott a fiatalember bőrtáskájára, amely a lábai előtt pihent. A táska finoman megmozdult, mintha a benne lévő „jövő” már türelmetlenül izegne-mozogna.
A fiatalember zavartan köhécselt. „Ugyan, Monsieur! Semmi ilyesmi! Ezek a tervek védve vannak, mint az Alpok hófedte csúcsai. Senki sem férhet hozzá, amíg el nem érem Montaigu-t!” Hirtelen azonban egy apró, rejtett rekesz a borítékhalom oldalán, amely eddig szinte észrevétlen volt, mintha magától kipattant volna. Belőle egy apró, csillogó rézalkatrész gurult ki, majd halk „katt” hanggal a padlóra esett. Alig észrevehetően, de ott volt.
A fátyolos hölgy felkapta a fejét. „Oh, mi volt az?”
„Semmiség! Csak egy apró alkatrész a zeneszerkezetemből,” – magyarázta sietve a fiatalember, miközben sietősen felkapta a csavart. Arcán a remény sugara már nem is tűnt annyira vaknak, sokkal inkább aggódónak.
Vaneau úr csak elmosolyodott. „Ah, a jövő néha maga hozza el az első csavarját, nemde?” Majd elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte. „Pontosan nyolc perc múlva Beaumont állomásra érkezünk.”