368/10. A ketyegő bőrtok — Végső zakatolás

A sötétkabátos utas erre csak még zavartabban kapkodta a levegőt. – Ugyan, milyen… milyen időzített meglepetés? Én csak egy… egy nagyon pontos bádogkannát hordok magammal! Miért ne lehetne benne egy óramű, ami segít mérni a forrást? – próbálta menteni a helyzetet, de a hangja egyre magasabb, a mosolya egyre szétesettebb lett.
Laurent kalauz a fejét rázta. – Monsieur, ez a ketyegés már önmagában is gyanús, de a fülkébe zárt feltalálók története… Az nem forrásban lévő víz volt, hanem valami sokkal komolyabb!
Monsieur Vaneau lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a billegő mutatókat. – Pontosan tizenkét perc múlva Champlain állomásra érkezünk. – Szavai súlyosan csengtek a csendben, és mindenki érezte, hogy a titok leleplezéséhez közelednek. – A rézcsavar nem egy bádogkannából származott, hanem abból a szerkezetből, amit a feltalálók éppen bemutatni készültek. Az olaj a kézelőjén nem egy rozsdás kanna javításából eredt, hanem egy finommechanikai eszköz szétcsavarásából. Az, amit ön „véletlenül beleesett óraműnek” nevez, valójában egy szabotázsra használt időzítő szerkezet, vagy legalábbis annak pontos mása, melyet sietve elrejtett a bőrtokjába, a bádogláda alá.
Laurent feszülten figyelte a sötétkabátos utast, aki egyre sápadtabb lett. A fiatal fátyolos hölgy a kísérőjével együtt szinte elfelejtett lélegezni. Monsieur Vaneau folytatta: – A valódi ok, amiért a feltalálók fülkéje zárva maradt, nem véletlen volt. Valaki azt akarta, hogy az innovációjuk soha ne lásson napvilágot, legalábbis ne az ő eredeti formájában. Talán a szabadalmukra pályázott, vagy meg akarta akadályozni, hogy eljussanak a célállomásra…
Éppen amikor Monsieur Vaneau kimondta volna az elkövető nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek, a poggyászok megbillentek. A szerelvény lassan, zökkenve begördült Champlain állomásra. Az ajtók kinyíltak, és a peronról két helyi nyomozó lépett be, akiket a valcourt-i rendőrbiztos követett, aki kissé remegő kezével igazgatta a bajuszát. A helyi főfelügyelő, bár láthatóan ő is a kényes helyzet súlya alatt görnyedt, határozottabban lépett előre.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a feltalálók szabadalmának eltulajdonításának kísérlete és a vonatjárat szabotázsa ügyében! – jelentette ki a főfelügyelő, és intett a két nyomozónak. A sötétkabátos utas arcán elmosódott minden szín, miközben a ketyegés elhallgatott a bőrtokból. Vaneau, mintha mi sem történt volna, nyugodtan fejezte be a mondatát: – …és az apró rézcsavar, melyet a zsebemben őrzök, pontosan illeszkedik az időzítő mechanizmus hiányzó részébe. –
A letartóztatott utast elvezették. Az utasok egy része leszállt, mások sietősen szálltak fel. Egy idős hölgy, aki egy ciripelő kosarat szorongatott, elnézést kért, amiért majdnem feldöntötte a kalauzt. Vaneau csak figyelte a nyüzsgést, ahogy a vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé, és egy fiatalember, aki egy különösen nagy, lepecsételt borítékhalmot vitt, gondtalanul leült Vaneauval szemben, mintha az élet maga is egy új fejezetet nyitna, tele ismeretlen ígéretekkel és… rejtélyekkel.