367/8. A rézkulcsok kattanása — Csendes zakatolás

Laurent, a kalauz, megkönnyebbült sóhajjal lépett Monsieur Vaneau fülkéjének ajtajához, miközben a szerelvény kerekek már egyenletes, megnyugtató ritmusban kattogtak a síneken.
– Bámulatos volt, detektív úr – jegyezte meg a kalauz, s közben kissé eligazította az egyenruháját. – Meg mernék esküdni, hogy a csendőrök pontosan arra a másodpercre érkeztek meg, amikor Ön elrakta azt a híres ezüst zsebórát.
– A hatóságok ritkán késnek, Laurent – válaszolta higgadtan az ősz hajú úriember, miközben kényelmesen elrendezte a szellős kabátját maga mellett. – Csupán szeretnek váratni magukra, hogy a belépőjük teátrálisabb legyen.
– És mi lesz a levendulaillatú tekercs sorsa? – tudakolta Laurent halkan.
– A legközelebbi rendőrkapitányság legfőbb bizonyítéka – mosolyodott el szárazon Vaneau. – A levendula sajnos hatásos volt a bőrtok fülledt szaga ellen, ám a törvény orrát nem tévesztette meg.
A folyosó felől ekkor halk, fémes csörrenés ütötte meg a fülüket. Az Aulnay-les-Forges-ban felszállt, csomagok nélküli utas állt meg az ajtóban. A férfi az ujjai között forgatott rézkulcskarikát babrálta, s idegesen számolta a fülkék réztábláit.
– Segíthetek megtalálni a helyét, uram? – fordult hozzá Laurent szolgálatkészen.
– Nem... dehogy – rebbent meg a férfi, s sietősen a zsebébe süllyesztette a három egyforma rézkulcsot. – Csak a megfelelő zárat keresem.
Vaneau halványan elmosolyodott, s kényelmesen az ablak felé fordult.
– Úgy sejtem, Laurent – mondta halk, derűs hangon –, a Montalbert felé vezető úton sem fogunk unatkozni.