367/5. A bársony bélés mögött — Éjszakai derítés

Vaneau finom mozdulattal nyúlt a sárgaréz henger alá. Csipesz helyett saját ezüst töltőtollának kupakját használta, s egyetlen határozott pöccintéssel kiemelte a ketyegő szerkezetet a sötétkék bársonyágyból. A doboz alján nem újabb fogaskerekek lapultak, hanem egy gondosan összehajtott, sötétvörös viaszpecséttel lezárt keskeny papírtekercs.
– Egy galambverseny-óra, amely pecsétes banki kötvényeket költ? – jegyezte meg a fődetektív száraz eleganciával. – Rendkívüli evolúciós ugrás a madarászat történetében.
– Ez képtelenség! – hördült fel a szürke köpenyes utas, miközben feszülten a fülkeajtó felé pillantott. – Én nem tudtam semmiféle papírról! Azt mondták, ritka óraművet szállítok!
– Ó, a mechanika valóban ritka – bólintott szelíden Vaneau. – Különösen az a része, amely nem az időt méri, hanem a doboz felnyitásától számítva apró savcseppet adagol a tekercsre. Önnek szűk három perce volt arra, hogy megsemmisítse a bizonyítékot, mielőtt az magától elenyészik.
– A vasúti szabályzat szigorúan tiltja a maró anyagok és a ketyegő kötvények szállítását – szólt közbe Laurent kalauz, s szigorúan kihúzta magát.
– A helyzet szépsége azonban nem a savban rejlik, kedves Laurent – mosolyodott el Vaneau, miközben a papíron lévő pecsétet tanulmányozta. – Hanem abban, hogy a rajta lévő monogram nem a lainville-i megbízóé, hanem valakié, aki jelenleg is ezen a vonaton utazik.