367/6. A vörös viaszpecsét — Éjszakai szembesítés

– És kié az a monogram, ha szabad kérdeznem? – pislantott riadtan a fiatal fátyolos hölgy a fülke ajtajából, miközben a kalauz mögé húzódott.
– Egy igazán elegáns kombináció – válaszolta Émile Vaneau, s hüvelykujjával óvatosan megtörölte a viasz szélét. – „L. N.” A betűk pontosan megegyeznek annak az úrnak az initials-jeivel, aki az imént még olyan elszántan keresett egy elveszett rézcsavart.
A fülke előterében álló, energikus úr poggyászában hirtelen újra megszólalt valami halk, fémes csörrenés. Az úr arca egy pillanatra elfehéredett, majd gyorsan igyekezett megőrizni optimista mosolyát.
– Ez puszta véletlen, kedves uram! – méltatlankodott. – Számtalan ember viseli ezeket a betűket Európában!
Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt. Elővette régi, kopott ezüst zsebóráját, egyetlen halk kattanással kinyitotta, s fél másodpercig tanulmányozta a számlapot. Majd olyan nyugalommal csukta vissza, mint aki a menetrendről beszélget.
– Pontosan hat perc múlva Aulnay-les-Forges állomásra érkezünk – mondta halkan. – És a helyi hatóság rendkívül hálás lesz ezért a kis véletlenért. Ugyanis a kötvénycsomag számozása hiánytalanul egyezik a lainville-i trezor tegnap esti leltárával.
– De a sav! – szólt közbe rekedten a szürke köpenyes utas. – Azt mondta, megsemmisül a dokumentum!
– A sav valóban maró hatású – bólintott Vaneau száraz humorral. – Kivéve, ha az ember idejében cseréli ki az adagoló tartályát egy közönséges levendulaesszenciára. Laurent kalauz bizonyára megbocsátja, hogy a fülke most kellemes nyári rét illatot áraszt.