361/8. A zakatoló óramű — A befutó állomás

A folyosón összegyűlt utasok fojtott morajjal tekintettek a szomszédos fülke ajtajában álló óragyűjtőre, aki sápadtan próbálta hátrasimítani a haját.
– A kalapdoboz ijesztő rázkódása csupán szellemes elterelés volt – magyarázta Monsieur Vaneau halk, kimért hangon. – Míg mindenki a megbokrosodott kalappal volt elfoglalva, ön a gátlókerék átállításával akarta leplezni a valódi szerkezet kimentését. Egyetlen apró tévedés csúszott csak a számításába: a valcourti kulcs egyedi illesztése, amely pontosan illik az ön zsebében lapuló szerkezethez.
– Ez képtelenség! – méltatlankodott az óragyűjtő. – Nincs semmi bizonyítéka!
A szerelvény ekkor hirtelen, fülsértő csikorgással fékezett. A folyosó falán függő lámpák megbillentek, a kalauzfülkében pedig megcsörrentek az üvegpoharak. Az Intercontinental Express zökkenve megállt Saint-Mireux gőzáztatta peronja mellett.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és két egyenruhás helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük szigorú tekintettel nézett végig a társaságon, majd egyenest az óragyűjtő elé lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, értéktárgyak eltulajdonítása és szabotázs kísérlete miatt – jelentette ki határozottan a felügyelő.
– ...és mert a jobb kabátzsebében rejtett rugó még mindig halk kattogással jelzi a bűnösségét – fejezte be a mondatot Vaneau egy halvány, elegáns mosoly kíséretében.
A gyanúsítottat és kétségbeesett segítőjét habozás nélkül elvezették. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, miközben az ablakon át figyelte a távozókat.
– Végre egy kis nyugalom – sóhajtott fel Laurent.
Ám a fémlemez ajtóban ekkor egy új utas bukkant fel: egy fiatalember, aki egy feltűnően nehéz, ritmikusan csikorgó hegedűtokot szorongatott a karja alatt, miközben idegesen pillantgatott vissza a vállán át.
Monsieur Vaneau némán visszacsúsztatta zsebóráját a mellényébe, és elégedett figyelemmel nézte, ahogy a vonat csikorgva meglódul Elberen irányába.