362/1. A csikorgó hegedűtok — Elberen felé

A szerelvény már egyenletesen kattogott a síneken, maguk mögött hagyva Saint-Mireux füstös lámpáit. Laurent kalauz elégedett sóhajjal simította le az egyenruháját, ám tekintete hirtelen megakadt az új utason, aki még mindig a folyosó közepén állt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy felszállt vagy elmenekült.
– Parancsoljon, uram – szólalt meg Laurent szolgálatkészen, de a szeme sarkából gyanakvóan méregette a nehéz, fekete hegedűtokot. – Bízom benne, hogy a hangszer nem szándékozik éjfélkor magánkoncertet adni.
– Csupán... egy családi örökség – dadogta a zaklatott fiatalember, miközben a tok úgy nyikordult meg a karja alatt, mintha egy megrozsdásodott vasaló pántjai tiltakoztak volna a szorítás ellen. – Nincs benne semmi különös. Teljesen szokványos hegedű.
– Természetesen – bicentett Monsieur Vaneau, aki kényelmesen nekidőlt a sárgaréz korlátnak. – Különösen az a rézöntvény szag, ami a hangszerből árad. A Stradivarius-hegedűk tudtommal ritkán készülnek gépolajjal kent fogaskerekekből.
– Maga... maga miről beszél? – rebbent meg az új utas, miközben szorosan a mellkasához ölelte a dobozt. – Ez tiszta fenyőfa és macskabél!
– Ha a macskabél ritmikusan kattog hatvanas tempóban, akkor ön rendkívül muzsikális háziállattal büszkélkedhetett – jegyezte meg a detektív szárazon, majd meglazította a selyemnyakkendőjét. – Ám ha megengedi a tanácsot, a hálókocsiban éjszaka jobb szeretik a csendet.
– Nem maradok sokáig! A következő megállónál, Aulnay-les-Forges-nál úgyis leszállok! – pattant ki a válasz a fiatalemberből, aki ezen a ponton már határozottan megbánta, hogy belépett a folyosóra.
Laurent a detektívre nézett, de Vaneau csak egy halvány mosollyal fordult az ablak felé. Az éjszakai táj sötétségében már látszottak az elkövetkező kaland első, távoli árnyai.