359/2. A kipattanó csat — A guruló fogaskerekek

A kipattant csat nyomán a bőrtáska szája szélesre tárult, s a fülke szőnyegére nem villa meg kanál, hanem egy tucatnyi finom csiszolású sárgaréz fogaskerék és apró, rugós szerkezet gurult ki. Laurent kalauz meglepetten lépett hátra a folyosó felé, miközben az egyik apró rézhenger vidáman zörögve koccant a cipője orrának.
– Nahát – pillantott a padlón szerteszét guruló alkatrészekre Vaneau. – Úgy tűnik, a családi ezüstje meglehetősen összetett szerkezetű, uram. És mintha némelyik darabja még most is ütemesen ketyegne.
– Ez... ez pusztán egy sajnálatos műhelyi baleset! – habogott a zaklatott új utas, miközben kétségbeesetten próbálta a lábával az ülés alá rugdosni a leleplező bizonyítékokat. – Egy órásmester rokonom hagyatéka! Egyetlen szót sem értek az egészhez!
– A hiányos szaktudás ritkán akadályozza meg a csempészetet – jegyezte meg a detektív higgadtan, s lehajolva felemelt egy csillogó rugóházat. – Saint-Mireux állomáson a rendőrség épp egy óraműves hálózat nyomait kutatta. Ön pedig pontosan ott lépett fel a vonatra, épp egy ilyen súlyos örökséggel.
– Maga engem gyanúsít? – sziszegte idegesen a férfi.
– Egyelőre csak azt, hogy túl sok rézszerelvényt hord a zsebében egy egyszerű utazáshoz képest – felelte Vaneau száraz eleganciával. Aztán lassan elővette régi ezüst zsebóráját, s kimérten pattintotta fel a fedelét.
– Pontosan tíz perc múlva Valcourt állomásra érkezünk. Ott majd tisztázhatja a rokoni szálakat.