353/7. A bádogdoboz titka — Az első pecsét

A zaklatott utas, akinek az arca a sápadtból riasztó zöldre váltott, láthatóan nyelt egyet.
„Értékpapírok?! De… de miért ilyen körülmények között? Ez nonszensz! Egy vonatút közepén, gőzzel, vaníliaillattal… Ki tenne ilyet?” – Kérdezte, a hangja már a hisztéria határán táncolt.
A helyi főfelügyelő, aki eddig csak szemöldökét ráncolva figyelte Vaneau mozdulatait, most kiegyenesedett.
„Monsieur Vaneau, ha valóban értékpapírokról van szó, akkor ez már nem csupán egy túlfűtött fülke esete. Ez… ez egy bűncselekmény!” – jelentette ki, hangjában a feszültség.
Laurent kalauz, aki az egész idő alatt csak a falnak támaszkodva, reszkető kézzel szorította a kalauzlámpáját, most előrébb lépett. „Uraim, könyörgöm, ne itt! A vonat tele van utasokkal, és nemsokára megérkezünk Arcenville-be…” – mondta, de Vaneau csak intett.
„Arcenville még messzebb van, mint gondolnánk, kalauz úr,” – felelte Vaneau, miközben újra a fémdobozhoz fordult. Vékony ujjai a felforrósodott, most már nyilvánvalóan egyedi tervezésű genfi zárszerkezet apró fogaskerekeihez nyúltak. Egy finom kattanás hallatszott, majd egy halk surranás, ahogy a lemez egy szűk résnyire felfeslett. A vaníliaillat felerősödött.
„Lám, a türelem és a megfelelő hőmérséklet mindig meghozza a gyümölcsét. Vagy inkább az értékpapírját.” – tette hozzá Vaneau, egy pillanatra felpillantva. A nyílás mögött valóban lapult valami. Egy csomag, gondosan viaszpecsétekkel lezárt borítékok, amelyek a doboz belsejében várakoztak a felszabadulásra.
Az új hegedűs utas a tokját a mellkasához szorította, mintha a hangszere is érezné a feszültséget. A sötét kabátos utas csendben, de érdeklődve figyelte az eseményeket. A szürke köpenyes új utas pedig csak megrázta a fejét, mintha az egész helyzet már túl abszurd lenne ahhoz, hogy bármit is mondjon.