353/6. A bádogdoboz titka — A genfi szerkezet

– Hallatlan! Az egész folyosó úgy bűzlik, mint egy elhibázott cukrászműhely! – csapott a levegőbe méregbe gurulva a szürke köpenyes új utas, miközben kerekre nyílt szemmel méregette a kigőzölgő fémdobozt. – Miféle vámvizsgálat? Én az üzleti megbeszélésemre igyekszem, nem azért fizettem első osztályért, hogy párolt zöldségként érkezzek meg!
– Reménykedjünk, hogy a vámosok legalább a finom fűszereket kedvelik – jegyezte meg a sötét kabátos utas bizakodó mosollyal, s kissé félrehúzódott a szűk folyosón, míg az új hegedűs utas riadtan szorította magához a tokját, mintha attól tartana, hogy a párától elhangolódnak a húrok.
Vaneau nem reagált a felhorgadásra. A bádogdobozhoz lépett, s vékony bőrkesztyűs ujjával határozottan megnyomta a sárgaréz lemez alatti apró, szinte láthatatlan kiemelkedést. Egy halk fémes csattanás hallatszott, a ritmikus sziszegés hirtelen alábbhagyott, s a tartály alsó, dupla feneke lassan kipattant.
– Tiszta vaníliaesszencia és meleg víz – mutatta be Vaneau a kiszabadult pára maradványait, majd a doboz belsejében feltáruló résekre bökött. – A gőz nem az orchideákat táplálta, hanem a finom, genfi gyártmányú zárszerkezet kenőolaját melegítette fel, hogy a beragadt reteszek végre elmozdulhassanak.
– Ön… Ön ezt miből gondolja? – dadogta sápadtan a zaklatott utas, miközben a helyi főfelügyelő kíváncsian közelebb hajolt.
– A növénytan ritkán igényli a precíziós műszerészolajat, uram – válaszolt Vaneau száraz mosollyal. – És a családi örökségeket sem szokás nyomásszabályzóval védett rekeszekben tartani, hacsak nem lepecsételt értékpapírok lapulnak a lemez mögött.