353/5. A bádogdoboz titka — A vaníliaillatú rejtély

– Ha nem engedi be a gőzt a szelepen, a Cypripedium fagyhalált szenved! – csapódott ki végre a fülke ajtaja, és a zaklatott új utas állt a küszöbön, felgyűrt ingujjal, kezében egy apró rézkulccsal.
A fülkéből vastag, vaníliaillatú gőzfelhő tódult ki a folyosóra. A helyi főfelügyelő köhögve legyezett a kalapjával, míg az idős hölgy perzsamacskája tüsszentett egyet a kárpitozott ülés szélén.
– Ez nem melegágy, uram, hanem a Nemzetközi Expressz első osztálya! – csattant fel Laurent, a kalauz, de közben riadtan nézte a sziszegő bádogdobozt, amiből ritmikus ütemben áramlott ki a pára. – A szabályzat szigorúan tiltja az önkényes szaunáztatást!
– De nézzék meg közelebbről – lépett közelebb Vaneau, és szemüvegét igazgatva a doboz aljára pillantott. – A nyomásszabályzó szelep alatti sárgaréz lemez nem növényápolási célokat szolgál. Sokkal inkább egy rejtett zárószerkezet ellensúlyát képezi.
– Zárószerkezet? – hűledezett a főfelügyelő, és az utas felé fordult. – Mit rejteget abban a trópusi dobozban az orchideákon kívül?
– Csupán a családi örökségemet! – tiltakozott sápadtan a zaklatott utas, de a keze megremegett, ahogy a doboz fogantyúját megmarkolta.
Vaneau ekkor lassan elővette ezüst zsebóráját, lepattintotta a fedelét, majd nyugodtan az egybegyűltekre nézett.
– Pontosan nyolc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk. És attól tartok, ott a vámosok nemcsak a növénytani ismereteikről adnak majd bizonyságot.