353/8. A bádogdoboz titka — A pecsét feltörése

Monsieur Vaneau óvatosan kihúzta a dobozból a vastag borítékcsomagot. A viaszpecséteken elegáns, de ismeretlen címer díszelgett. A vaníliaillat most már szinte édesen fojtogató volt a fülkében, keveredve a gőz enyhe kénes szagával, amit eddig a vanília leplezett.
„Értékpapírok, igen,” – bólintott Vaneau a főfelügyelő felé, majd a zaklatott utasra nézett, akinek az arca most már a félelemtől eltorzult, és a zsebkendőjét szorongatta. „De nem azért, hogy megőrizzék őket. Hanem éppen ellenkezőleg: hogy eltüntessék.”
Az új hegedűs utas lélegzetét visszafojtva figyelte, a sötét kabátos utas pedig előrébb hajolt. A kalauz lámpája remegő fényt vetett a dobozra és a csomagra. Vaneau ekkor lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat.
„Pontosan tizenkét perc múlva Beauvais állomásra érkezünk,” – mondta nyugodtan, majd a csomagot maga elé tartva folytatta. „Ennek a zseniális kis szerkezetnek, a vaníliaillatú bádogdoboznak, nem a védelmezés volt a célja, hanem a megsemmisítés. A gőzrendszer nem véletlenül fűtötte fel a dobozt, hanem egy speciális vegyszert hozott volna működésbe, amely a viaszpecsétek felolvadása után elpárologtatja a papírokat, nyomtalanul. A vanília pedig elnyomta volna a kémiai reakciók kellemetlen szagát. A genfi zárszerkezet egy időzítő volt, monsieur-ék, nem egy feltörhetetlen lakat. Egy időzítő, amely pontosan akkor indult volna be, amikor a vonat eléri Arcenville-t, így a »véletlen« elvesztés a távoli állomásra esett volna.”
„Ez… ez aljas!” – nyögte a zaklatott utas, de Vaneau csak intett.
„Aljas, de kétségkívül kreatív. A félrevezetés az volt, hogy egy szimpla túlmelegedési balesetet feltételeztünk, és egy hagyományos zárszerkezetet kerestünk. Pedig a célpont maga a tartalom volt. Valaki azt akarta, hogy ezek az értékpapírok soha ne kerüljenek napvilágra, és valaki nagyon aggódott, hogy idő előtt lepleződik le a terve.” Vaneau lassan a zaklatott utasra emelte tekintetét. „Valaki, aki pontosan tudta, mi van a dobozban, és mi a funkciója a vaníliának és a gőznek.”
Ebben a pillanatban a vonat hirtelen rántott egy nagyot, ahogy fékezni kezdett. Poharak csörrentek a folyosón, és a fülkében mindenki megkapaszkodott. A szerelvény lassan, de határozottan begördült egy állomásra.
Az ajtók kinyíltak, és a peronról két fekete kalapos alak lépett be, akiket a helyi főfelügyelő már nyilvánvalóan ismert. A vezetőjük körbenézett a fülkében, tekintete megállapodott a zaklatott utason.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hamisítás és az értékpapírok szándékos megsemmisítésének ügyében.”
„…és az ehhez kapcsolódó biztosítási csalás kísérletében,” – fejezte be Vaneau nyugodtan, mintha csak egy pontot tett volna egy hosszú mondat végére. A zaklatott utast, aki már alig állt a lábán, elvezették a peronon várakozó rendőrök. Az utasok egy része leszállt, mások felszálltak. Egy elegáns, de túl sok csomaggal érkező hölgy, majd egy fiatal férfi, aki gyanúsan kémlelt mindenkit. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult a következő állomás felé.