353/1. A bádogdoboz titka — Az új teher

A kerekek egyenletes kattogása lassan visszahozta a hálókocsi megszokott nyugalmát, amint Saint-Mireux fényei elhalványultak a sötétben. Laurent kalauz mélyet sóhajtott, és egy zsebkendővel megtörölte az izzadt homlokát.
– Bámulatos, Monsieur Vaneau. Esküdni mertem volna, hogy a metronóm egy pokoli gép.
– A képzelet mindig szorgalmasabb, mint a tények, kedves Laurent – válaszolta csendesen Émile Vaneau, miközben a folyosó ablakán át a kint suhanó fák árnyait figyelte.
A folyosó másik végén ekkor fojtott nyögés törte meg a csendet. Az új utas, egy viharvert kalapot viselő, vézna úriember görnyedt háttal botorkált előre. Két kézzel szorította magához a feltűnően nehéz, lepecsételt bádogdobozt, amely minden lépésnél fémesen megzörrent.
– Segíthetek a poggyászával, uram? – lépett hozzá készségesen Laurent, és kinyújtotta a kezét.
Amint azonban átvette a doboz súlyát, a kalauz térde megbicsaklott, és csak az ablakkeretbe kapaszkodva tudta elkerülni a látványos zakózást.
– Szentséges ég! Mi van ebben, ólomöntvény?
– Csupán… csupán családi emlékek – lihegte az új utas, miközben gyanakvóan körbenézett, és sietősen visszavette a dobozt. – Nagyon törékeny és bizalmas tárgyak.
– A családi emlékek ritkán nyomnak ennyit, hacsak nem az ősök sírköveit szállítja, uram – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – De biztosíthatom, az Intercontinental Express lengéscsillapítói állják a sarat. Aulnay-les-Forges állomásáig legalábbis.
Az utas idegesen bólintott, majd kinyitotta a szomszédos fülke ajtaját, és szinte bevetődött mögé. A doboz tompa, meglepően éles fémes csattanással landolt a padlón, amit egy egészen halk, ritmikus sziszegés követett.
Vaneau óvatosan megigazította a hajtókáját. Az este még messze nem ért véget.