352/10. A hegedűtok rejtélye — A leplezetlen ritmus

A folyosó közönsége közelebb húzódott, amint Monsieur Vaneau halk, kimért hangon megszólalt.
– Pontosan három perc múlva Saint-Mireux állomására érkezünk. És ideje, hogy tisztázzuk a kottát. Mindenki azt hitte, egy elhagyott hangszer vagy egy veszélyes szerkezet lapul a tokban. A félrevezetés mesteri volt: a Châteauneuf-i ismeretlen meséje kiválóan elterelte a figyelmet arról, amit a sárgaréz nehezék valójában takart.
Vaneau megkocogtatta a tok duplafenekű rekeszét.
– Ez a metronóm nem időzített semmit. Csupán arra szolgált, hogy az alatta elrejtett, hamisított államkötvények ne zörögjenek a kanyarokban. És a csomagot nem átadták magának a peronon, kedvesem… hanem Ön próbálta meg észrevétlenül elszállítani.
Az utas elkerekedett szemmel hátrált egy lépést, de mielőtt megszólalhatott volna, a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a fém vizespoharak csörrenve koccantak a fülkékben. A szerelvény lassan begördült a kivilágított peron mellé.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és a helyi főfelügyelő lépett a kocsiba két nyomozó kíséretében. Végignézett a társaságon, majd határozottan a fiatal utas elé lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, az államkötvény-hamisítási ügyben!
– …amint azt sejteni lehetett – fejezte be Vaneau nyugodtan a mondatát, és visszatette ezüst zsebóráját a mellényzsebébe.
A gyanúsítottat elvezették, a folyosón elcsendesedett a zűrzavar. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel. Percekkel később az ajtók bezáródtak, és a szerelvény lassan kigördült az állomásról. A folyosó végén ekkor egy új utas bukkant fel, aki egy feltűnően nehéz, lepecsételt bádogdobozt szorított a mellkasához. Monsieur Vaneau csendben figyelte, ahogy a vonat tovább robogott az éjszakában.