352/8. A hegedűtok rejtélye — A koppanó titok

A *koppanás* hallatán Laurent kalauz keze egy pillanatra megtorpant. Az-uj-hegedus-utas, a tokot kétségbeesetten markolva, visszahőkölt, szinte a falba simult. „Ne! Kérem, ne nyúljon hozzá!” – sziszegte, hangjában már nem puszta félelem, hanem egy makacs elszántság is megjelent. „Ez az én… személyes tulajdonom! Nincs joguk!”
Vaneau úr, aki eddig csendben figyelte a helyzet kiéleződését, egy lépést előrébb jött. „Laurent, a türelem,” mondta higgadtan, majd tekintetével a tokra mutatott. „Úgy hallom, a mi rejtélyes utasunk zenekara egy újabb hangszerrel bővült. Már nemcsak csikorgó, hanem… koppanó dallamokkal is. Különösen sokoldalú, nemde? Vagy talán mégsem hegedűről van szó?” A kérdés egyenesen a hölgynek szólt, de Vaneau úr hangja a szokásos száraz eleganciát tükrözte.
Az-uj-hegedus-utas arca még sápadtabb lett. Ajkai elvékonyodtak. „Mit… mit akar ezzel mondani?” – suttogta, tekintete a padlón pihent.
Laurent kalauz, Vaneau úr diszkrét jelére megállította a tok felé nyújtott kezét, de a közelben maradt. „Uram, ez a hang… ez aligha egy hegedűre vall. Inkább valami tompa, nehéz tárgy gurult el odabent. Talán egy különleges fajta sajt? Vagy egy ritka fajtájú kődarab?” – találgatott, próbálva humorosnak tűnni a feszültség ellenére.
A folyosó távolabbi részéből halk, elégedetlen nyávogás szűrődött át, mintha az idos-holgy-macskakkal háziállatai tiltakoztak volna a „sajt” ötlet ellen. Az idős hölgy, aki kávékészlet-merevséggel figyelte az eseményeket, most a szemöldökét is felvonta.
Vaneau úr halványan elmosolyodott. „A macskák is gyanakodnak, hölgyem. És ők köztudottan nem szeretik a fel nem derített rejtélyeket. Nos, a hegedűk általában nem koppannak tompán, még akkor sem, ha rosszul hangoltak. Ez, kérem, egy újabb disszonancia a tokjában. Talán ahelyett, hogy Laurent erőszakkal nyitná ki, elmondaná nekünk, mi okozza ezt a… rendkívül szokatlan akusztikai jelenséget?” Vaneau úr hangjában nem volt fenyegetés, inkább csak egyfajta kíváncsi, száraz felkérés.
A hegedűtokos utas remegő ujjakkal simította végig a tok tetejét. Szeme körbejárt a kalauzon, Vaneau úron, majd a macskákra tapadt, amelyek most már szinte kórusban nyávogtak. Mély levegőt vett.
„Rendben van!” – mondta hirtelen, hangja vékony volt, de elszánt. „De… de csak Önöknek! És… és ígérjék meg, hogy nem nevetnek!”
Vaneau úr halványan elmosolyodott. „Hölgyem, az Intercontinental Expressen a nevetés ritka luxus. Különösen, ha valaki az én koromban már mindent látott. Márpedig ez a tok, úgy tűnik, ígéretesen indul.”
Laurent kalauz egy pillanatra Vaneau úrra pillantott, majd bólintott. A feszültség enyhült, de a kíváncsiság tapinthatóvá vált a levegőben. Az-uj-hegedus-utas lassan, nagyon lassan elkezdte kibontani a tokon lévő apró csatokat, mintha minden mozdulat maga lenne a végzet.