352/6. A hegedűtok rejtélye — A peron néma tanúja

A hegedűtok mélyén szűrődő alig hallható csikorgás, mely mintha az állomás zajos szimfóniájába igyekezett volna belesimulni, mégis élesebben rezonált, mint azt az utas remélte. Az idős hölgy a macskáival a peronon még mindig kissé megrökönyödve nézett a hálókocsi felé, mintha nem is a szerelvény rándulása, hanem egy ennél sokkal szellemibb, disszonánsabb hang váltotta volna ki meglepetését.
„Nos, Laurent, úgy tűnik, a művészünk tartogat még nekünk meglepetéseket,” jegyezte meg Vaneau úr, tekintetével az ideges utasra szegezve. „Vagy ahogy a hölgy macskái bizonyára hallják, valami más is beállt a kórusba. Kíváncsi lennék, melyik volt a szóló: a tok, vagy a macskák felszisszenése?”
Laurent kalauz egyenesen a hegedűtokra mutatott, melyet az-uj-hegedus-utas máris magához szorított, mintha attól tartana, hogy az elrepül. „Uram, ez a hangszer valami egészen különleges. Már a csendje is gyanús. Mondja, miért nem akarja megmutatni, mi van benne? Talán egy teljesen új zeneműfajt hozott magával, amit még a macskák sem értenek?”
Az-uj-hegedus-utas halványan elmosolyodott, de a reményteljes arca mögött most már kétségbeesés bujkált. „Uraim, könyörgöm! Egy régi hegedű, semmi több. A macskák… azok mindig furcsán reagálnak az új illatokra. Vagy talán a vonat szelleme zavarja őket.” Ezzel a tokot szinte pajzsként maga elé tartva, megpróbált elhúzni a folyosó végén lévő, látszólag szabad ülőhely felé.
Laurent azonban gyorsabb volt. Egyetlen mozdulattal elállta az útját. „A vonat szelleme? Vagy a toké? Már bocsásson, de ez a tok már többször is hangot adott, még ha nem is a megszokott hegedűdallamokat. És az a fémkoppanás… az sem a vonatkerekek szimfóniájához tartozott, ugye?” Laurent hangja immár komolysággal volt átitatva, és a kalauz ösztönös gyanakvása egyre tapinthatóbbá vált.
„Ugyan már, Laurent,” szólt közbe Vaneau úr, akinek ajkán halvány mosoly játszott. „Ne legyünk ennyire türelmetlenek. Hiszen egy jó történet, akárcsak egy jó utazás, megérdemli a kellő felvezetést. És a mi történetünk most gördül tovább… Montbard felé. Talán ott már egy nyilvánosabb előadásra is sor kerül.” A kalauz csak megértően bólintott, és a hegedűtokos utas, akinek menekülési kísérlete kudarcba fulladt, tehetetlenül állt a folyosón, miközben a szerelvény ajtajai szisszenve bezáródtak, és az Intercontinental Express lassan, de eltökélten elindult a következő állomás felé.