352/5. A hegedűtok rejtélye — A châteauneuf-i csend

A vonat lassítani kezdett, a kerekek mély, rezonáló dübörgése átszelte a folyosó feszült csendjét. Az-uj-hegedus-utas, mintha maga is a szerelvény fékező mechanizmusának része lenne, idegesen a tokra kulcsolta ujjait, mely eközben néma maradt.
Vaneau úr, tekintetét egy pillanatra sem levéve az utasról, felemelt egy szemöldököt. „A csend is lehet beszédes, különösen, ha valaki túlságosan igyekszik fenntartani. Mintha a hangszer, vagy ami benne van, épp most tartana próbát, és nem akarná zavarni az előadást.” Szavaiban a megszokott száraz humor vibrált, de az utas reményteljes arca már rég elmúlt, helyét a szorongás vette át.
Laurent kalauz, aki nem volt a metaforák nagy barátja, bólintott. „Vagy ha az, ami csendben van, amúgy sem beszélne, mert nem az, aminek gondoljuk. Egy hegedűnek illik hangot adnia, még ha rossz is.” Laurent szeme a tokon megmaradt, mintha azonnal át akarna látni rajta. „Vagy talán a zenészünk még nem döntötte el, hogy egyáltalán létezik-e az a bizonyos hangszer.”
Az-uj-hegedus-utas hirtelen a tokot a padlóra csúsztatta, mintha véletlenül esett volna ki a kezéből. „Ugyan már, uraim, csak egy fáradt utazó vagyok, a hangszeremmel! Semmi különös.” A hangja azonban túl magas volt, és egy apró, fémes koppanás kísérte a mozdulatot, mintha valami apró tárgy elmozdult volna a tok belsejében. Az utas azonnal lehajolt, hogy felkapja, miközben a vonat egy utolsót rándult Châteauneuf állomásra érve.
A vonatajtók szisszenve kinyíltak, és az állomás zaja betódult a hálókocsiba: a távoli hangosbemondó recsegése, a peronon sétálók léptei, és egy elhaladó gőzmozdony füttyjele. Az-uj-hegedus-utas sietve felállt, a tokot szorosan maga mellett tartva. Egy idős hölgy, aki egy kosár macskával épp a peronon várakozott, hirtelen hátraugrott, mintha valami láthatatlan rázta volna meg a szerelvényt, vagy valami rendkívül disszonáns hang ütötte volna meg a fülét.
Vaneau úr nyugodtan figyelte az utas ideges mozdulatait, majd elmosolyodott. „Ah, Châteauneuf. Remélem, a következő állomásra már egy sokkal harmonikusabb dallam kíséri majd el bennünket.” Laurent csak a fejét rázta. A hegedűtok mélyén, az állomás zajai közepette, egy újabb, alig hallható csikorgás szűrődött ki, mintha a néma hangszer válaszolna a hívásra.