352/4. A hegedűtok rejtélye — A rezonáló csend

Az-uj-hegedus-utas ideges mosolya éppoly rövid életű volt, mint a hegedűtokból előbukkanó, alig hallható koppanás. Pillantása, mely eddig a folyosó távoli végére tévedt, hirtelen Vaneau-ra siklott, mintha a detektív szavai nem egyszerűen az érkező állomásról, hanem egy sokkal személyesebb, eddig rejtett előadásról szóltak volna. A reményteljes arca most már inkább a meglepetés és a zavar furcsa keverékét mutatta.
„Châteauneuf…” motyogta, mintha maga is csak most értesült volna erről a fontos információról. „Nos, igen, a dallam… mindig elkíséri az embert, nemde?” Kézfejével ismét, szinte reflexből, megérintette a tok felületét, de ezúttal gyorsan el is kapta, mintha az megégette volna.
Vaneau úr, tekintetét egy pillanatra sem levéve az utasról, lassan bólintott. „Valóban. És néha még csendben is elkísér. Főleg, ha a hangoló kéz, vagy épp a hangszerész, különösen diszkrét munkát végez.” Szavaiban nem volt gúny, csak az a jellegzetes, száraz megfigyelés, ami Laurent kalauzt már sokszor dühítette volna másoknál, de Vaneau esetében csak a tények rideg, ám humoros bemutatását jelentette.
Laurent, aki nem volt híve a burkolt megjegyzéseknek, kissé összeráncolta a homlokát. „Diszkrét munka? Monsieur, ha valaki finomhangol egy hegedűt, azt hallani szokás. Hacsak nem arról van szó, hogy a hangszer nem egészen az, aminek látszik.” Laurent tekintete a csaton pihent meg, azon a furcsa díszen, ami talán mégsem csak dísz volt. „Vagy a zenészünk még nem döntötte el, milyen darabbal lep meg minket.”
Az-uj-hegedus-utas, mintha ráfagyott volna a mosoly, elfordult. „Minden meglepetés, Laurent úr,” felelte, de a hangja nem volt olyan reményteljes, mint a mosolya. A vonat hosszan fütyült, jelezve, hogy Châteauneuf állomás tényleg közeledett. A hegedűtok eközben néma maradt, de a körülötte lévő feszültség egyre tapinthatóbbá vált, mintha a néma hangszer titokzatosan rezonálna a közelgő megálló ritmusára.