352/3. A hegedűtok rejtélye — A hangoló kéz

Laurent, aki már megszokta Vaneau rejtélyes utalásait, csak fáradtan biccentett. „Finomhangolás, Monsieur? Remélem, nem egy egész zenekar készül fellépni a hálókocsiban. A jegyek árában ugyanis nem szerepelt a privát koncert.”
Vaneau elmosolyodott. „A művészet, Laurent, nem ismeri a helyszíni korlátokat. Főleg, ha a jegyárban benne van a különleges akusztika is.” Lépteit kissé lelassítva közeledett a 4-es fülke felé, ahol az-uj-hegedus-utas még mindig a folyosón állt, kezét a hegedűtokján pihentetve, mintha annak minden apró rezdülését érezné.
Laurent figyelmesen követte. „Azon a csaton van valami furcsaság, Monsieur. Mintha egy apró zár lenne rajta, de mégsem. Inkább valami dísz… de mégsem.”
„Vagy egy igen rafinált álcázás,” morogta Vaneau, közelebb érve. Az utas, mintha megérezte volna a két férfi közeledését, idegesen megmozdult. Keze elhúzódott a csatról, és maga elé nézve, kissé zavartan mosolyogva próbálta álcázni a pillanatnyi megilletődöttségét. Ebben a mozdulatban egy újabb, alig hallható koppanás kísérte, mintha valami apró, fémes tárgy elmozdult volna a tok belsejében.
„Kíváncsi vagyok, milyen dallam készül itt Châteauneuf előtt,” mondta Vaneau, de hangjában nem volt kérdés, csak megállapítás. Az-uj-hegedus-utas reményteli arca egy pillanatra feszültté vált, mielőtt ismét a folyosó távoli végére tévedt volna a tekintete. A vonat tovább robogott, a kerekek dörmögése most már valóban egy lassan épülő szimfónia alapját képezte, amelynek a legváratlanabb hangszerei még csak most készültek megszólalni.