352/2. A hegedűtok rejtélye — A rejtélyes visszhang

A fémes csikorgás, bár pillanatnyi volt, a nyugodt hálókocsiban visszhangot hagyott maga után. Monsieur Vaneau, akinek szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett, pillantást váltott Laurent kalauzzal.
„Nos, Laurent,” szólalt meg Vaneau, hangjában a szokásos higgadt megfigyelés. „Úgy tűnik, a zene valóban nem ismer határokat. Még a halk csikorgás is lehet egy bevezetés.”
Laurent sóhajtott, halvány mosoly villant át az arcán. „Csak remélem, Monsieur, hogy ez a bevezetés nem egy újabb »rezonáló doboz« szimfóniájának nyitánya.”
Vaneau elmosolyodott. „A te reményed, Laurent, néha túlságosan is racionális. A művészet néha igényli a kiszámíthatatlanságot. És ez az úr a hegedűtokkal… nos, ő igazi karmesternek ígérkezik, ha már a hangszere máris próbát tart.”
Laurent elgondolkodva bólintott. „A hegedűtokon lévő furcsa csat is… mintha nem csak a hangszer biztonságát szolgálná.”
„Pontosan,” felelte Vaneau. „Néha a biztonság csak illúzió, egy parányi rézpecséttel a közepén, amely eltereli a figyelmet a valódi céltól. Vajon miért épp ott? És miért épp most csikorgott meg valami?” Tekintete lassan végigsöpört a folyosón, mintha a hang forrását keresné. Az említett úr, az-uj-hegedus-utas, éppen a 4-es fülke környékén időzött, kissé bizonytalanul, mintha ő maga sem tudná, mi okozta a hangot. Vaneau ezt a részletet is megjegyezte magának.
A vonat egyre gyorsabban robogott Châteauneuf felé, a kerekek üteme most már mintha egyre sürgetőbbé vált volna, egyfajta előjátékként a következő felvonáshoz. A fülkék közötti csendben, a motor monoton zúgása mellett, egy pillanatra ismét megcsikordult valami, ezúttal mintha egy finomabb, magasabb hang lett volna, mint egy elhangolt húr, amely váratlanul szólal meg. Ezt a hangot már csak Vaneau füle kapta el, de elég volt ahhoz, hogy arcán egy újabb, alig észrevehető elszántság jelenjen meg.
„Laurent,” mondta halkan, „úgy tűnik, Châteauneuf előtt még egy kis finomhangolásra lesz szükségünk.”