352/1. A hegedűtok rejtélye — Az első csikorgás

A vonat elhagyta Verdaine állomását, a kerekek megszokott ritmusa nyugtatóan hatott a frissen lezárt események után. Laurent kalauz, arcán még enyhe kipirulás a sikeres letartóztatás okozta izgalomtól, ismét Monsieur Vaneau mellé szegődött.
„Nos, Monsieur,” mondta Laurent, halvány mosollyal, „úgy tűnik, a rezonáló dobozok korszaka lezárult. Kinek hinnénk, hogy egy hölgy csörgője ilyen mélyreható következményekkel járhat?”
Vaneau elmosolyodott. „Ah, Laurent. Az élet ritmusa tele van meglepetésekkel. És a zene sem kivétel.” Tekintete átsiklott az ajtón, ahogy egy magas, vékony úr botladozva haladt el. Kezében egy különösen nagyméretű, fényes fekete hegedűtokot szorongatott, mintha azzal született volna. Azonban nem a mérete, hanem a rajta lévő, furcsán elhelyezett fémcsat ragadta meg Vaneau figyelmét. Pontosan ott, ahol a tokot a legjobban feszíteni kellett volna, egy apró, rézszínű pecsét látszott.
„Apropó zene,” folytatta Vaneau, hangjában egy leheletnyi kíváncsiság. „Látja azt az urat a hegedűtokkal? Nem mindennapi hangszeres lehet. Vagy a tokja rejteget egy másik dallamot?”
Laurent kalauz ránézett az említett útra, majd vissza Vaneau-ra. „Gondolja, hogy… ismét?” kérdezte, szemöldökét felvonva.
„Csak azt gondolom, hogy a vonatokra nem csak emberek szállnak fel, Laurent,” felelte Vaneau. „Hanem történetek is. És ez a hegedűtok mintha egy egész szimfóniát ígérne, melynek első hangjai még csak a feszültséget sejtetik.”
Az úr, aki annyira féltve cipelte a hangszerét, végül eltűnt a folyosó végén, de Vaneau tekintete még percekig azon a ponton időzött, ahol utoljára látta. A vonat méltóságteljesen hasította a tájat, a kerekek zaja egyre gyorsuló ütemben ismétlődött. A következő állomás, Châteauneuf felé közeledve, egy újfajta feszültség kezdte betölteni a hálókocsit. Egy apró, fémes csikorgás hallatszott, mintha valami laza lenne az egyik fülkében, majd elcsendesedett. Egyelőre.