351/3. A rézveretes doboz — A rezonáló leleplezés

Monsieur Vaneau, miután eloszlott az ifjú hölgy csörgő zenekarának visszhangja, elfordult a fülkétől, és lassan visszatért Laurent kalauzhoz, aki egy távoli ablakpárkányt fényesített, ám tekintetével még mindig a folyosót pásztázta.
„Laurent,” szólalt meg Vaneau, miközben diszkréten megigazította mandzsettáját, „úgy tűnik, a zene nem mindenki fülének kellemes. Főleg, ha valaki egy… csendre tervezett hangszerrel utazik.”
Laurent felvonta a szemöldökét. „Zene, Monsieur? Én inkább egy gyerekkori játékboltra asszociáltam a csörgés hallatán. De ha ön szerint hangszer, akkor valószínűleg igaza van.”
„És pont ez a lényeg,” folytatta Vaneau, előszedve régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a számlapot, mintha az idő múlásában keresné a megoldást. „Pontosan tizenkét perc múlva Verdaine állomásra érkezünk.”
Laurent bólintott, tekintetében várakozás ült. Tudta, hogy Monsieur Vaneau zsebórája sosem csak az időt mutatja.
„Nos, ami a rézveretes dobozt illeti,” kezdte Vaneau, hangja kissé halkabb lett, de minden szava érthető maradt, „az úr valóban valami rendkívül érzékeny tárgyat szállít. De nem porcelánt, és nem is sajtot. Inkább valami olyasmit, ami a legkisebb vibrációra is… reagál. A hölgy csörgő dobozai pedig, bár ártatlannak tűnnek, valójában egy igen kifinomult rezgéskeltő eszközök voltak. Nem a doboz volt gyanús, Laurent, hanem a csörgés, amit kiváltott.”
„Tehát a hölgy nem is annyira ártatlan?” kérdezte Laurent meglepetten.
„Épp ellenkezőleg,” felelte Vaneau halvány mosollyal. „Az ő csörgő dobozai voltak a kulcs. A mi új utasunk ugyanis egy finoman hangolt adóvevőt rejtett a fadobozban, amely bizonyos frekvenciájú rezgésekre aktiválódik. Ezért rezzent össze minden alkalommal, amikor a hölgy elhaladt mellette. Nem a tartalma volt a legfontosabb, hanem az, hogy észrevétlenül jeleket küldjön a vonaton kívülre.”
Azzal egy pillanatban a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek, a szerelvény rángatózva lassult, majd lassan, finoman begördült Verdaine állomásra. Az ajtók kinyíltak, és a peronon már várakozó két helyi nyomozó lépett be a kocsiba. A vezetőjük röviden körbenézett, tekintetével egyenesen az új utas fülkéje felé vette az irányt.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, a kódolt információk jogosulatlan továbbítása ügyében,” mondta a nyomozó, miközben az új utas sápadtan felemelte a kezét. Monsieur Vaneau befejezte a mondatát, mintha az egész már a forgatókönyv része lenne: „...és úgy tűnik, a hölgy csörgő dobozai voltak a legkitűnőbb interferencia-teszt.”
A letartóztatott urat elvezették. Néhány utas leszállt, mások pedig új reményekkel és csomagokkal szálltak fel. A személyzet fellélegzett, Laurent kalauz pedig diszkréten megveregette Vaneau vállát. A vonat ajtajai becsukódtak, a szerelvény pedig új utasokkal a fedélzetén elindult a következő, még ismeretlen állomás felé. Valaki egy furcsán csomagolt hegedűtokkal szállt fel. Vaneau csak figyelte.