350/1. A csicsergő kosár — Csendes indulás

Az Intercontinental Express kerekei ütemesen kattogtak, ahogy Miremont városa lassan elenyészett a sötétedő tájban. Monsieur Émile Vaneau elégedetten simította meg az ingujját, miközben a folyosón Laurent kalauz próbált utat vágni magának a frissen felszállt utasok csomagjai között.
– Uram, engedje meg a kérdést – szólalt meg Laurent, miközben óvatosan kikerült egy túlméretezett bőröndöt. – Ön szerint a csicsergés, ami a hatos fülke felől hallatszik, szabályos úti poggyásznak számít?
– A vasúti szabályzat, kedves Laurent, amennyire emlékszem, kifejezetten tiltja a lármás haszonállatokat – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – A díszmadarak helyzete azonban jogilag mindig is a dallamosság és a csendháborítás kényes határán egyensúlyozott.
A fiatal hölgy, aki a fonott kosarat szorította a mellkasához, riadtan fordult vissza a fülkéje ajtajából.
– Esküszöm, nem madár! – suttogta kétségbeesetten. – Csak egy régi, mechanikus szerkezet... édesapámtól örököltem. De időnként furcsa hangot ad ki.
– Rendkívül zenés szerkezet lehet, ha épp tücsökcsicsergést utánoz – jegyezte meg Vaneau halvány mosollyal. – Bár ha jobban megfigyelem, a kosár fonatából nem mutatók, hanem egy apró, selyemszalaggal átkötött kazetta sarka kandikál ki.
– Ne nyúljon hozzá! – szisszent fel a nő, és hirtelen elvörösödött. – Ebben semmi gyanús sincs. Csak egy ártatlan emlék!
A kalauz zavartan vakargatta a fejét, miközben a hölgy besietett a fülkéjébe, és magára rántotta az ajtót. Vaneau a folyosó ablakához lépett, s a sötétbe meredt. A levegőben finom, fűszeres illat terjengett – és egy halk, ütemes kattogás, ami egyáltalán nem a sínek felől érkezett. Pierrefont állomása még messze volt, de a hálókocsi sötétjében már megint formálódott az újabb rejtély.