349/7. A hálókocsi rejtélye — A koccantó igazság

Monsieur Vaneau továbbhaladt a folyosón, megkopogtatva egy másik fülke ajtaját, majd a szomszédosét is, mintha csak egy dallam ritmusát keresné a fa és fém suttogásában. Az elegáns hölgy még szorosabban simult hozzá. „Azt hiszem, Monsieur Vaneau, a vonatoknak is van humorérzékük,” – mondta remegő hangon. „Épp akkor okoznak zajt, amikor a legkevésbé szeretnénk.”
„Vagy épp akkor, amikor a leginkább szükségünk van rá,” – vágott vissza Vaneau, megállva egy apró, alig észrevehető rést kémlelve a falburkolaton, ami egy pillanatra megtörte a szimmetrikus mintázatot. „Ez a rés, akárcsak az emberi elme, néha sokkal többet rejt, mint amennyit elsőre megmutat.” Az elegáns úr felsóhajtott. „Tehát, ez a rés a megoldás? Egy repedés a valóságon?”
„Épp ellenkezőleg, Uram. Ez a rés a *tervezés* része. Ahogy az a két fémes csattanás is az volt. Nem a kulcs talált kilincset, hanem egy mechanizmus talált célt. Az első csattanás az idős úr diszkrét üdvözlése volt egy rejtett zsebbe, ahol a hamisításhoz szükséges rézlemezeket tárolta. A második pedig a búcsúja. Egy időzített retesz, ami önműködően zárt, miután ő már távozott… vagy azt hitte, távozott.” Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte. „Pontosan nyolc perc múlva Miremont állomására érkezünk.”
Az elegáns hölgy elképedve meredt Vaneau-ra. „Akkor az idős úr… ő volt a hamisító? És a zörgés…?”
„A zörgés csupán a vasút sajátos szimfóniájának egyik hangja volt, Mademoiselle,” – folytatta Vaneau, tekintetével a falrésre mutatva. „Egy mesterien elrejtett rekesz kinyílása, majd záródása. Az idős úr *reménykedett*, hogy a tervét senki sem veszi észre. A remény néha a legjobb álcázás, de a fémnek nincs memóriája. Minden csattanás egy történetet mesél, csak tudni kell meghallgatni. A rézlemezek, amiket a zsebébe rejtett, most már valószínűleg a kalauz irodájának biztonságosabb bugyraiban várják a hatóságokat.”
Épp mikor Vaneau kimondaná az elkövető nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek. A szerelvény lassan begördült Miremont állomására. Az ajtók kinyíltak. A peronon már várakoztak a helyi nyomozók. Egy vezetőjük belépett a hálókocsiba, körbenézett, majd egyenesen az elegáns úrhoz fordult, aki még mindig sápadtan állt a folyosón.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hamisítás ügyében.”
Vaneau befejezte a mondatát, mintha mi sem történt volna. „…aki egyébként már jóval korábban leszállt, de az ön ártatlan arca túl sok gyanút ébresztett bennem, kedves Uram, mikor elsőre azt hitte, a kulcsról beszélek.”
Az elegáns urat, aki valójában az idős úr cinkosa volt, elvezették. Az utasok egy része leszállt. Újak szálltak fel. Egy fiatal nő, kezében egy ciripelő kosárral, a folyosón botladozott, mintha egy titokzatos madár csicseregne a belsejében. Vaneau csak figyelte. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé.