349/5. A hálókocsi rejtélye — Kettős csattanás

Az elegáns hölgy egy pillanatra úgy tűnt, mintha szoborrá változott volna, majd mélyet sóhajtott. „Nos, Monsieur Vaneau,” – kezdte, hangjában a remény és az ideges nevetés furcsa keveréke – „ha a kulcs egy ritmust tart, akkor most már legalább két dobosunk van. Ez egy zenekar, nem egy rejtély!”
Az elegáns úr a homlokát ráncolta. „Két különböző pontról érkező fémes hang… az idős úr eltűnése után. Ez már nem a képzelet játéka, Madame. Ez egy koordinált… valami. De miért?”
Monsieur Vaneau finoman elmosolyodott. „Koordinált, Uram? Vagy talán csak a vonat szerkezetének humorérzéke van, és szereti megismételni a legviccesebb poénokat? Ne rohanjunk a dráma felé. A legtöbb rejtély mögött egy egyszerű félreértés, vagy egy rosszul elhelyezett szerszám rejtőzik. Vagy, ahogy mondtam, egy csendesebb szobára vágyó ketyegés, ami most talált egy másikat, akivel duettezhet.”
A hegedűsnő a folyosó távolabbi végébe meredt. „És most mi lesz? Megint kutakodunk? Mintha… mintha egy újabb szellem lépett volna be a kocsiba, csak ezúttal fémesen csattanva.”
„Pontosan, Mademoiselle,” – felelte Vaneau, elindulva a zaj irányába. „Kutakodunk. A szellemeket pedig gyakran egy huzat vagy egy laza zsanér okozza. Két fémes hang, két fülke. Ez statisztikailag már érdekesebb. Talán az idős úr is csak egy csendesebb szobát keresett, és most… nos, most hangot adott neki a kulcsa.” Az elegáns társaság némi vonakodással, de mégis követte őt a hálókocsi mélyebb, egyre sötétebb folyosóján, ahol a rejtély apró, fémes visszhangjai táncoltak a levegőben.