349/4. A ketyegő kulcs — A folyosó zaja

„Hová tűnt?” – az elegáns hölgy hangja szinte sikított, a folyosó sötétjébe meredve. – „Elmenekült? Ez már nem rejtély, Monsieur Vaneau, ez egyenesen… egy rossz előérzet!”
Az elegáns úr komoran biccentett. „És ez a kulcs. Milyen kulcsra gondol? Az ajtóhoz? Vagy egy olyan titokhoz, ami talán sosem látott napvilágot?”
Monsieur Vaneau nyugodtan elsimította a zakóját. „A kulcs, Uram, ritkán csak egy fizikai tárgy. Inkább egy metafora, mely elgondolkodtat bennünket a bezárt és a kinyitott dolgokról. Ami az előérzetet illeti, Madame, az gyakran csak a képzelet játéka, nem pedig a tényeké. Bár elismerem, az expressz folyosói képesek különös árnyékokat vetni.”
A hegedűsnő ijedten pislogott. „És ha ez a kulcs nem nyit, hanem bezár? Például… minket? Ezen a vonaton, Valverde felé?” Szekrényének oldalát szorította, mintha az védelmet nyújtana a láthatatlan ketyegés elől.
„Vagy éppen,” – felelte Vaneau, tekintetével az idős úr eltűnésének irányába mutatva – „ha ez a kulcs egy ritmust tart? Egy olyan ritmust, amit a mester éppen most próbál új helyen előadni. Néha a legfontosabb dolgok a legkevésbé feltűnőek, és a „ketyegés” csak egy csendesebb szobára vágyik.”
Ekkor, mintha a vonatszerelvény maga is a rejtély része lenne, egy halk, tompa, ám összetéveszthetetlen fémes *pattanás* hallatszott a hálókocsi távolabbi végéből, egy újabb fülkéből. Az utasok feszülten merevedtek meg, tekintetükkel kutatva a zaj forrását. A rejtély egy apró lépéssel mélyebbre húzta őket. A kulcs egyre csak ketyegett, de a kérdés az volt, ki zár be, és mit nyit ki.