349/2. Új rejtély a hálókocsin — A fémes csattanás

„Valverde felé az út tele van rejtélyekkel, nem igaz, Monsieur?” – kérdezte az elegáns úr, diszkréten a lapokat szorongató idős utasra pillantva. – „Ez a kollekció nem tűnik friss napi hírnek, inkább ősi tekercsnek. Talán egy elveszett könyvtár nyitvatartási ideje?”
Az elegáns hölgy felnevetett. „És ez a hegedűtok! Mintha egy elefánt rejtőzne benne, nem pedig egy Stradivari. A hegedűsnő maga egy rejtvény, aki azt hiszi, a méret a lényeg?”
Monsieur Vaneau halványan biccentett, elgondolkodó mosollyal. „A méret gyakran a félrevezetés legközvetlenebb formája, Madame. Ami túl nagynak tűnik, az elrejthet valami aprót.” Tekintete az idős úrra siklott, aki a folyosó végén letelepedett, lapjait még mindig szorosan a melléhez ölelve. Elszánt remény sugárzott belőle, ahogy óvatosan igazgatta a tekercseket. Az ifjú hegedűs, miután nagy nehezen elhelyezte monstrum tokját, mélyet sóhajtott, és körülnézett, mintha valami elveszett dallamot keresne.
„Valóban, a csend néha árulkodóbb, mint a zaj” – folytatta az elegáns úr, nyíltan figyelve az idős utast, aki elmerült a tekercsekben, majd hirtelen felkapta a fejét. Egy apró, fémes csattanás hallatszott a zsebéből, mintha egy elrejtett óramű ébredt volna fel. A hölgy felvonta a szemöldökét. „De ez most nem a csend. Inkább egy apró, csintalan harangszó. Vagy egy titkos társaság jelszava?”
Monsieur Vaneau tekintete elmélyült. A halk fémes csattanás élesen hatott az éjszaka csendjében. „A jelszavaknak ritkán van ilyen finom, de határozott mechanikus hangja, Madame. Ez inkább egy figyelmeztetés. Vagy egy bevezető a következő felvonáshoz.” A vonat suhant tovább a sötétben, Valverde felé, és a hálókocsi puha fényében az apró, mechanikus hang egy új rejtély első, még jelentéktelennek tűnő mozzanataként visszhangzott.