349/1. Az új utasok érkezése — Valverde felé

A szerelvény egyenletes ritmusban gyorsított, maga mögött hagyva Corneville tompán sistergő lámpáit. Monsieur Vaneau, miután elhelyezkedett kényelmesen az ülésén, tekintetével követte az új utasok beáramlását. Az elegáns úr és hölgy, akik az előző drámát végigizgulták, most megkönnyebbült sóhajjal dőltek hátra.
„Nos, úgy tűnik, a pénzhamisítás művészete kevésbé megnyerő, mint egy jól előadott opera” – jegyezte meg az elegáns úr, Vaneau felé fordulva.
„Vagy egy rosszul előadott zongoradarab” – tette hozzá az elegáns hölgy, elmosolyodva. – „Bár ez a hímzőgép, vagyis inkább nyomdagép, valóban ’csendes’ volt, egészen a leleplezés pillanatáig.”
Monsieur Vaneau halványan elmosolyodott. „Ah, a csend, Madame, néha a leghangosabb üzenet. Különösen, ha valaki a zaj hiányát próbálja magyarázni ahelyett, hogy megmutatná a hangot.” Tekintete eközben a folyosón botladozó új utasokon állapodott meg. Az antik hegedűtokkal birkózó fiatal hölgy épp egy nagy, szögletes csomaggal küzdött, melyet láthatóan nehezen manőverezett a szűk térben. Mögötte egy idős úr, arcán aggódó ráncokkal, szorongatott egy egész újságköteget. A lapok egy-egy sarka furcsán kilógott, mintha nem is újságok, hanem valami sokkal régebbi tekercsek lennének.
„Uramisten, ez a hegedűtok nagyobb, mint egy kisgyermek!” – kiáltott fel a fiatal hölgy, miközben az egyik ajtófélfának ütközött.
Az idős úr, ahelyett, hogy segített volna, csak még jobban magához szorította a lapjait, és tekintetét Vaneau felé fordította, mintha a nyomozóban keresne valami választ egy meg nem fogalmazott kérdésre. A szemei, valóban, furcsán csillogtak, ahogy a vonat finoman himbálózott, Valverde felé haladva. A levegőben érezhető volt, hogy az előző rejtély pora leülepedett, de máris új, apró, mégis zavaró csendek és fura cselekedetek kezdtek kibontakozni a hálókocsi selyemfüggönyei mögött.